Még nem ment le a nap, de halvány vöröses fénye már meggyengült, és látni lehetett, hogy útjára indult a hold növekvő, sápadt karéja. A nap most messze volt, rövid országlását hamar felváltotta a hosszú téli éjszaka.
Napok óta felhőtlen volt az ég. A csillagok most nem a meleg nyári este altató, álmos pislogásával nézték a földi tájat. Kemény, tiszta csillogásuk irdatlan, dermesztő messzeségekből érkezett, és alattuk úgy úszott a hol növekvő, hol fogyó hold, mint az égi világ temetőcsőszének hideg fényű lámpása.
A pusztákon a vastag hótakaró csendje feküdt. A tél nem szerette az élet halk, melegebb hangjait. Ha feltámadt a szél, most lágy suttogás helyett – a fák kopasz ágait használva sípnak –, magas, sipító hangon, túlvilági melódiákat vijjogott.
Egy helyen megszakadt a kopasz hómező, és hosszúkás, sötét foltok váltak ki a derengésből. Együtt négyszöget alkottak, ami fölött párává kicsapódott meleg levegő ködcsíkja feküdt. A négyszög fölött hatalmas gömb látszott lebegni. Tetejének ezüstös fémborítása fölött a párán keresztül halvány, alig kivehető vörös fényű lámpa világít. Tartóoszlopát elnyelte a havas háttér. Hidroglóbusz az, alatta pedig egy major épületei lapulnak a téli éjszakában. A hosszú, sötét árnyékok istállók. Egyikből néha lovak dobbanása, a többiből kérődző tehenek csendes mormolása szivárgott ki a hó fölé. A hideg kint szorult az ajtók előtt. Bent, a gerendákon, a törött ablakon beszökött verebek alszanak, felborzolt tollakkal élvezve az állati testek felszálló melegét.
Az épületek sora odébb véget ért, az út a szérűskert kazlai felé kanyarodott. Még itt sem korlátlan úr a tél. A hó a szénakazlak körül össze van tiporva.
Országút az, amit különböző állatok lábai tapostak. Távolabb a kazaltól szétválnak – a váltó szerteágazik egyes csapákra. Itt szőrös lábak ipszilont formázó lépése, arrább keskeny csülkök lenyomata vezet a közeli nyárerdő felé. A nyúl és az őz bejár a szérűbe, becsapni a telet, orozva abból, amit az ember a nyártól, az ősztől magának összelopkodott.
A kukoricaföldek helyén most mélyszántás kővé fagyott halmait takarja a hó. Még a csatornapartok is kopárak, mert a füvet a nyáron ide kipányvázott tehenek meg a vízre hajtott libafalkák lelegelték. Élelem nem maradt sehol. Az ember mindent begyűjtött magának.
A vad behúzódott a nyárerdőbe. Ritkán álltak a fák, mégis megtörték valamicskét a meg-megvaduló szél erejét.
Mikor a közeledő alkonyat elnémította a majort, és a busz elvitte az embereket a város felé, az erdőben halk mozgolódás kezdődött.
Előbb a nyulak indultak el, és külön utakon, esetlen bakugrásokkal igyekeztek a szérű felé. Később egyenként álltak fel az őzek a vackukról, ahonnan tegnap elkaparták a havat, és szép libasorban igazodtak az elöl lépegető öreg suta mögé.
Most a hideg és a tél parancsolt! És velük vitába szállni nem lehetett. A teli has a meleget, az erőt és végül az életet jelentette. Máskor kerülték az embert. Behúzódtak a hatalmas táblák közepébe, mert a dűlőutakon autó kerülgette a csapatokat, időnként megállt, emberek mozgolódtak körülötte, és éles csattanások döntöttek föl egy-egy sutát vagy a többieknél gyengébb gidát.
Nyaktörő vágtában ugrottak ilyenkor a szántásnak, ahová az autó nem tudta őket követni, és csak kilométerekkel odébb állt meg a vezérsuta, sokáig visszatekingetve, hiába várva az elmaradottakat.
Később nehéz felhők jöttek, és reggelre vastag hó takarta a szántást, rejtette el a barázdák fenekén itt-ott még heverő, törött kukoricacsöveket.
Azon az éjszakán eltűntek a vadlibák, akik pedig hatalmas csapatokban jártak ki a Fehér-tó halastavairól, és napközben ellepték a kukoricaföldek szántásait és a búzavetéseket.
Az őzek ekkor még kitartottak. Kikaparták a csutkákat, hozzá meg a szomszédos búzavetésen legeltek zöldet, mélyen a hó alól. Ezután néhány derűs nap következett. A gidák élvezettel süttették oldalukat a nappal, csak az idősebb suták nézték aggodalommal a szikrázó hómezőt, mert ők már tudták, hogy mi fog következni.
Estére pedig kitisztult az ég, és dermesztő markába fogta a tájat a tél. A megolvadt hó megfagyott, tetején jégkéreg támadt, ami, ha léptek csúszott, ha futottak, beszakadt alattuk, a feltört jéglemezek pengeéles szélei pedig elvágták a lábukat. Minden lépésük nyomán apró, hamar jégkristállyá fagyó vérgyöngyök maradtak a havon. A jég alól már nem lehetett azt a nagyon szűkös kis táplálékot sem előkaparni...
Nem mozdult a csapat. Egész nap feküdtek, csak néha állt fel némelyikük, s tett pár tétova lépést, megmozgatva elgémberedett tagjait. A testben elraktározott tartalék pedig egyre csak fogyott.
Pár nap múlva, éjszaka megmozdult a hideg levegő. A hold elé fehér felhők úsztak, és a belőlük kisepert apró jégszilánkokkal végigverte az őzeket az északi szél. Fülüket eltömték a sziszegő hangok, szemük csak félig nyitva, alig mernek lélegezni, mert apró tűként szúrnak a fagyott hókristályok.
Ekkor határozottan állt fel a vezérsuta, és a ropogó jégkérgen elindult a távoli nyárfaerdő felé.
Libasorban haladt a csapat, sötét csíkja hamarosan beleveszett a vihar fehér kavargásába.
A nyulak még ott lapultak a szántás borozdáiban, a szél ellen valamelyest védő nagy hantok mögé húzódva. Felettük pedig sivítva vijjogta leheletdermesztő, fülfagyasztó északi nótáit – December.
Az őzek azóta naphosszat az erdőben feküsznek. Ritka a nyáras.
Alját benőtte hosszú, szúrós karjaival a szeder. A sűrű indaszövedék megtartotta a havat, alatta folyosók, barlangok képződtek. Ilyen helyen vackolt el a csapat. Elkaparták a havat, alatta a fák levetett, barnára száradt, nagy, bőrszerű levelei takarták a fagyott talajt.
Nehéz volt itt a járás. Szép egymásutánban soroltak a már kitaposott csapásokra. Az erdőtől nem messze állt az első lucernakazal. Végét már megbontották az emberek, napközben sűrűn fordult egy lovas kocsi, és a párafelhőket fúvó lovak nehezen húzták megrakott terhüket a magas hóban az istállók felé. Amíg az emberek megrakták a kocsit, a lovak szőrén már fehérre fagyott a pára.
A megbontott kazalvég felett melegebb levegő rezgett. Sűrűn feküdtek egymáson a szénarétegek, és a közöttük megszorult levegő még a nyárról maradt itt. Zsugoriként őrizte belsejében a kazal eddig a meleget, ami most a megvágott sarkán folyamatosan szökött ki belőle. A széna lehelete körüllengte a szérűt, és a kemény hideg ellenére, a renden fekvő nyári lucernások száradó, fanyar illatát idézte.
Meredek falat nyesett a kazalvágó a hólepte szénatömeg sarkába. Kis lépcső alakult itt ki felfelé; innen kezdődően nehézkes gázolás nyoma vezetett a kazal másik vége felé a másutt érintetlen hómezőn.
Idegenkedve állt meg a vezérsuta a terített asztal előtt. Lassan ugyan már megszokták, most mégis friss emberszag szúrt az orrába. Túl a rézsűn most kelt a hold, és sápadt fényében a kazal egyenes gerince fölött kirajzolódott egy sötétebb, hómentes folt. Sokáig állt az őz meredten, figyelte a mozdulatlan tömeget. De mögötte éhesen toporgott a csapat, egy gida, türelmetlenül, már ki is lépett a sorból.
A vén suta lehajolt, hogy más szögből is lásson, majd fejét felkapva, egyre a gyanús foltot leste ... de mozgása már megtörte a csapat elugrásra kész, dermedt várakozását, és az őzek halk ropogással körülállták az éltető ennivalót.
A levegő mozdulatlan, a gyanakvás elmúlt – csak az öreg suta kapja fel még a fejét néha idegesen. Ilyenkor pár pillanatig mozdulatlanná merevedik a csapat, de aztán folytatódik a halk neszezés, a fogak csendes őrlése.
Ekkor lassan mozdul a kazal végén gubbasztó sötét kupac. Az ember még alkonyattal kapaszkodott fel ide, és a fagyott felső réteget áttörve, ülést vackolt magának, melyből csak a feje emelkedett ki a hóréteg fölé. Bundába burkolózott, amit hóköpeny takart, így alakja beleveszett a szénarakat fehér hósüvegébe.
Az őzek érkezésekor derült ki, hogy valamit mégis elhibázott. Nem számolt a holddal, ami mögötte kelve, kaján vigyorral, éles vonalakkal rajzolta ki prémsapkába burkolt fejének alakját a világos háttér előtt.
Most megnyugodva szusszantott egyet. Míg a suta szemét magán érezte, lélegezni is alig mert, mert ha az őzek elugranak, vége a lesnek. Messze hangzó csörtetésük elijesztette volna az éjszakai látogatót. Mellette, a másik kazal aljában, sötét lyukak ásítottak: egy nemrégen ásott rókavár nyílásai. A vastag szénaréteg alatt nem volt keményre fagyva a föld, a róka gyorsan haladt kotorékának kiépítésével. Az első katlanból két folyosót ásott a szénába, a végükön meleg vacokkal.
A nagy kanróka mégsem itt tartózkodott. Bent a majorban, a mázsaházon túl, az egykori kubikgödör jó kétholdnyi, itt-ott mély vizű, másutt derékmagas sásos, zsombékos nádasa húzódott. Innen járt ki a róka.
Első útja mindig az újonnan ásott kotorékhoz vezetett, ellenőrizve, nem járt-e ott idegen – valami csinos rókahölgy –, aki majd egy teliholdas éjszakán, mikor messziről párkereső rókák ugatása hallik, követni fogja kényelmes és meleg barlangjába. Ezt a rókát várta most a vadász. Szívesebben leste volna kiváltásának helyén, a nádas szélén, de az épület mellett nem lehetett vadászni.
Ez a róka tavaly a csikóistálló padlásán ütötte fel a tanyáját. Ismerte az embert, és tudta, melyiktől kell félnie...
Most, amikor új csapásán kiosont a nádból, egy átereszen keresztül a szérűt szegélyező csatornába csúszott. Nőtt a hold, az ég tiszta volt, és a róka nem szerette az ilyen nagy világosságot. Mindig árnyékban maradva, lassan osonva poroszkált előre.
Az ember a kazalon belesüppedt a téli éjszaka tétován mozgó árnyai közé. A hold fényében előbb élesen kirajzolódtak a tárgyak, később a hó fehér derengése elmosta a határozott körvonalakat, és minden sötétebb foltnak változó alakot, mozgást, önálló életet adott.
Az alkonyat némasága csak rövid ideig tartott, utána apró neszek indultak és vesztek el a figyelő ember körül. Az őzek mozgása állandó, halk ropogással járt. Alatta a szénában egerek motoszkáltak, odalent a havon esetlen bakugrásokkal nyulak szedegették össze az emberek által szétszórt széna szálait.
Mikor a nyulak jóllaktak, néhányan közülük a hideg ellenére kergetőzni kezdtek. Ez már sok volt a vadász figyeléstől elfáradt idegeinek.
Ha egymás mögött szaladt két nyúl, alakjuk összefolyt, baktatásuk egybeolvadt a közös mozgásban, s a felajzott szem előtt már csak egy hosszú, egyenes árnyék csúszott nesztelen futással a havon. Ilyenkor megrándult kezében a puska, de az árnyék végül mindannyiszor szétvált, és két nyúl indult vissza az erdő felé.
Hideg volt kegyetlenül, csípte az arcát; a lábát védte a szénába ásott lyuk, testét a bunda, de a hideg lassan mégis alája férkőzött, és végigszaladt a gerince mentén.
Sokáig csend volt, a vadász gondolatai tétován széthullottak.
Akár el is lehetne itt aludni – engedte el magát. Fantáziája meglódult, régi időkbe vitte vissza. Elfáradt szeme előtt a hó fényében elmosódott határvonalak alakot öltöttek, a mozogni látszó árnyékok régi vadásztörténeteket vetítettek eléje.
Vaddisznókonda törte fújtatva a mély havat; később szél rázta fenyő ágai között kuporgott a Hargitán, előtte csapott farú, magas marú, szürke árnyék osont a tisztáson heverő birkadög felé...
Felriadt dermedt álmodozásából. Valami megváltozott körülötte. Az eddig összevissza mászkáló nyulak most mozdulatlanul ültek, kettő közülük a hátsó lábaira ágaskodva figyelt a másik kazal felé.
Megmarkolta a puskát, amikor az árokból előlépett a róka. Most tisztán látszott mozgásának sima, összetéveszthetetlen folytonossága. Ha közel került valamelyik nyúlhoz, az elugrott előle, de biztonságos távolságra újra megállt. A többiek rajta tartották a szemüket az ősi ellenségen, de míg kellő távolság maradt közöttük, nem menekültek előle.
A róka rá sem hederített a körülötte kuporgó fülesekre.
Óvatosan a kotorékhoz osont, és körülszimatolta. A lyuknál leült, és feje most egyenesen a vadász felé fordult. Gyanakvása csak lassan múlt el – az ember mereven ült –, azután végül elfordult.
Már emelkedett a puska, amikor recsegő robajjal megugrottak az őzek, és a rókát szemkápráztató gyorsasággal elnyelte a kotorék.
– Hát ez mi volt? – pislogott az ember tanácstalanul a kezében tartott puskára. Azután megmozdult ültében, s kezét újra célzásra emelte.
A kazal gerincét egyenes vonalként rajzolta ki a hold a havon, s e vonal fölött kárörvendően intett feléje saját, hosszúra nyúlt árnyéka.
– Mikor mozdultam, megláttak az őzek, és elugrásuk elvitte a rókát is. De nagy ló vagyok! – nyugtázta magában a magyarázatot.
Nehézkesen mozdult, és zörgésétől hirtelen mozdulatlanná és furcsán élettelenné vált a kiürült szérű. Amíg része volt a téli éjszakának, titokzatosan mozgott körülötte az élet, még a nyulak is valami titokzatos élőlényeknek tűntek, melyek szinte teljesen hangtalanul, mint valami elszabadult árnyékrongyok, libegtek a hómező fölött.
A téli mesék tündérkertje, azzal, hogy megmozdult, visszaváltozott élettelen, ember által gyártott környezetté.
Lekászálódott a kazalról, és bundáját a nyakába vetve, elindult a major távolban hunyorgó fényei felé.
Fél óra múlva – ahogy az ember lépteinek már az emléke is elmúlt – a bozótból baktatva, sűrűn megállva, figyelve előjött egy nyúl. Óvatosan a kazalhoz poroszkált, rövid figyelés után felkapott egy leveles szénaszálat, és bajuszával tartva az ütemet, tempósan rágni kezdte.
Mintha csak erre a jelre várt volna, a szérűn újra elindult a téli éjszaka halk, osonó élete.
A föld felett ekkor már vékony ködcsík paplanja ült, belőle nyársként ágaskodtak ki a nyárerdő kopasz fái, és felettük ridegen mérve az időt, úszott a hold sápadt, hízásnak indult kiflije.
(Megjelent a szerző Télen-nyáron vadcsapáson című kötetében)