Idén ünnepeljük Széchenyi Zsigmond, neves vadászírónk, vadászati ikonunk születésének 125. évfordulóját. Emlékezete kapcsán vadászújságunk internetes felületein is rendszeresen idézünk tőle.
A tervezett vadászat pontos idejét akkoriban – Bombaybe érkezésünk idején – még nem tudták, csak annyit mondtak, hogy február elejére számítsunk. Az imént újabb sürgöny érkezett Bikanirból: 29-ére várnak.
Tehát már csomagolunk is. Este indul a vonatunk Delhi felé.
Déltájban megjelenik az udvari nyúzó, Lothia táborbeli ismerősünk. Hozza a szép rendesen elpakolt trófeáimat: két tigris és négy medve bőrét, agancsokat, szarvakat. Ráadásul még jó zsíros számlát is. Sejtem, hogy huncutkodik, erről bizonyára nem tud a fejedelem, udvari alkalmazott aligha állíthat ki számlát a vendégnek.
Két szép párducbőrt is mutat a nyúzó, megvételre kínálja. F. bundára valónak szeretné. A nyúzó nyolcvan rúpiát kér értük. F. könnyelműen negyvenet ajánl, meg is kapja a bőröket szó nélkül. Bizonyára húszért is megkaphatta volna.
Lothia táborbeli személyzetünk nyilván neszét vette elutazásunknak. Most aztán sorra látogat bennünket. Szakács, sofőrök, inasok, shikarik, egymás után érkeznek. Állítólag búcsúzni jönnek, és csak „chit”-et, bizonyítványt óhajtanak. Holott pedig kizárólag a borravaló reménye csalja ide őket. Minthogy sokkal többen jelentkeznek, mint ahányan odakint a táborban segédkeztek, kissé meg vagyok akadva. A kitűnő Mahmud azonban szétoszlatja a ravasz társaságot.
Mialatt eszünk, váratlanul betoppan barátunk, Simpson ezredes. Azt hittük, még Bombayben tartózkodik a maharadzsával. Igen megörülünk Simpsonnak, mindkettőnk kedvence. Még jobban örülünk az általa hozott hírnek: a maharadzsa még a délután folyamán hazaérkezik. Elutazásunk előtt meg óhajt velünk ismerkedni.
Így legalább alkalmunk lesz személyesen is megköszönni az élvezetes bhopali vendéglátást.
Simpsonnak apróra elreferáljuk egyheti vadászatunk minden részletét. Ő is bosszankodik a lothiai tigrisekkel történt tévedésemen. Hiszen csak ne kellett volna Bombaybe utaznia – mondja –, ő jött volna velünk. Bizonyára kézre került volna a nagy tigris! Simpson minden szavából a hozzáértő vadászember beszél.
Süldőtigriseim bőrének láttára igen felháborodik:
– Szégyen, gyalázat! Ilyen silány tigrisbőrrel nem szabad Bhopalt elhagynia. Ezt okvetlen jóvá kell tétetnem őfenségével.
– Csak rajta – mondom magamban. – Én is szíves-örömest jóváteszem hibámat. Csak alkalmat kapjak rá.
Öt órakor Simpson felkísér a palotába. A nagy, fehér kastély egyik teraszán fogad bennünket a fejedelem. Negyven év körüli, borotvált arcú, szikár termetű férfi. Halk modorú, kevés szavú, mégis rendkívül megnyerő, barátságos ember. Öltözete is a lehető legegyszerűbb: fehér paidzsám, fekete atchkan, meztelen lábán vörös papucs.
Mialatt teázunk, drágakővel kirakott, ezüstből vert nargilét cipelnek a maharadzsa elé. Élvezettel szortyolgatja, miközben először bhopali tapasztalatainkat, majd pedig a magyarországi vadászat különféle fajtáit mondatja el velünk. Szakértő megjegyzéseiből látszik, hogy ő is vérbeli nimród. Régi terve – úgymond – Magyarországon vadászni. Előbb-utóbb okvetlen eljön.
Mikor elbúcsúzunk – sietnünk kell már az állomásra –, megígérteti velünk, hogy még egyszer felkeressük, mielőtt Indiát elhagyjuk:
– You must get your big Bhopal tiger, before you leave the country!
Ezzel válunk el.
A kitűnő Simpson – sejtem, hogy az ő közbenjárásának köszönhetjük az újabb meghívást – kikísér az állomásra. Lefoglalt fülkénk oldalán ott lóg már névtáblánk. A maharadzsa élelmiszert, sőt még szakácsot is küld velünk, hogy útközben megfőzhesse vonatbeli vacsoránkat!
Itt a fülkében, gyorsforralón dolgozik a szakács. Viktor szépen megterít – asztalt, széket koffereinkből állítunk össze –, aztán jó étvággyal fogyasztjuk a valóban ízletes ételeket.
Vacsora után összepakol a szakács. A következő állomáson kiszáll, megvárja a szemközt jövő vonatot.
Mi pedig nyugovóra térünk.
Bhopalt nagyon megszerettük. Örömmel gondolunk arra, hogy rövidesen újból visszatérhetünk ide.
(Megjelent a szerző Nahar című kötetében.)