Tegnap éjjel későn jöttem haza. Ropogott a hó a szánkó alatt, és villogtak a csillagok hideg magasságokban.
Fák jöttek-mentek az út mellett, mint a múlt alabárdosai, csilingeltek a csengők, és emlékek kapaszkodtak a saroglyába.
Akkor vettem először a kezembe komolyabb fegyvert. Egy öreg Kirner volt. Remek csövekkel, de még a szöges fajtából. Nagyapám állítólag száz lépésről libát lőtt vele. Persze öreg söréttel. A fegyvert a padlásról szedtem elő, és két napig tartott, amíg petróleummal, olajjal, drótkefével annyira mentem, hogy el lehetett olvasni a felírást: „Kirner József Budapesten”.
Aztán jött a kipróbálás.
Füstös porral, hatos seréttel, mert tanítómesterem, az öreg Herlicska szerint a sörét ott kezdődött… Pláne vidrára.
Mert arra mentünk, lesre.
Az öreg erdőőr már napok óta feszegette a fantáziámat, és gondolataim már kizárólag különféle vidrás esetekre voltak lefoglalva. Beültem a szobába és ide-oda célozva képzeltem magam elé a nagy pillanatot. Végre leesett az első hó.
Amint vastagodott a fehér takaró, úgy híztak reményeim, és reggel már toporzékolva vártam, hogy elindulhassunk csapázni.
A hó hullott, halkan neszezve a fenyvesben, melynek aljában kanyarogva csobogott patakunk. Öreg égerfák álltak a parton, levegőbe mosott gyökerekkel. Homokos padok a túlsó oldalon. Vízhordta rőzserakások, alámosott partok. Igazi vidra-paradicsom.
Nyári emlékek jutottak eszembe.
Itt fogtam a nagy harcsát. Itt meg a csukát… Töprengésemből az öreg billentett ki:
- Hát itt ment be!
Halvány nyomok látszódtak, friss hóval már félig eltakarva.
- No, most. Keresünk egy jókora husángot, átvetjük az árkon. Ha jön a vidra a vízben, azt hiszi, hogy csapda, és kimászik a partra, hogy kikerülje… – magyarázta öreg barátom.
- Ide kell ülni lesre – mutatott egy kisebb égerbozótra, mely a parttól talán húsz lépésre állott. Mindjárt ki is néztük a helyet, lenyestük az alkalmatlan ágakat és elindultunk hazafelé.
Egy kis sűrű mellett azt mondja az öreg:
- Van itt egy nyulacska ebben a sűrűben… ki kellene próbálni a puskát, mert nem elég ám papírosra lövöldözni… Itt látszana meg, hogy van-e a puskának „prantja”.
Nem volt egészen szabályos a dolog, mert az engedély csak vidrára szólott. De nagy volt a kísértés. Elálltam és az öreg szöszmötölve megindult a túlsó oldalon. Alig lépett kettőt-hármat, már láttam is, hogy jön a delikvens.
Nagyot pukkant az öreg mordály, a nyúl felfordult, pedig nem volt közel…
- A puska jó! – hangzott az ítélet. Most már csak türelem holdvilág, és meglesz a vidra.
*
Az órák mintha megálltak volna. Nem akart sehogy sem este lenni. Hol a szelet figyeltem, hol pedig aggódva lestem, nem borul-e el. De kedvezett minden. Alkonyodott már, és átlátszó ködök kergették egymást a réten, amikor elfoglaltam helyemet. Alaposan felöltözve.
Öreg tanácsadóm óva intett, hogy órát vigyek magammal, melynek előhalászásával járó mocorgás okvetlenül gyanút kelthetne, ha történetesen akkor veszem elő, amikor a vidra már közel van, de még nem láthatom a magas partok között – mert – mondta, a róka is furfangos állat, de a vidrának inasa sem lehetne.
Így azután óra nélkül számolgattam a perceket. Lassan felkelt a hold a hátam mögött, a ködök felszálltak és szertefoszlottak, a szürkület pedig behúzódott az erdőbe.
Este lett.
Úgy éreztem, mintha egy darabjává váltam volna a csendnek, amely körülvett. Az idő összefolyt és zűrzavaros, múltat jelent, jövőt összekavaró gondolatok zümmögtek körülöttem. Már a dédapám is ezt az erdőt járta; itt is van eltemetve nem messze. Mi lenne, ha most megjelenne és megszólalna: - No, kisfiam, vidrát lesel?
Úgy érzem, nem tudnék megijedni. Mintha a vérség szeretete erősebb lenne, mint a kísértetektől való félelem. Megsimogatna – szinte vágyom rá –, és tudom, még a rég holt kezek sem lennének hidegek.
Egér rágcsál lábam mellett a gazban. Micsoda zajt csap! A hold kibújt már az öreg fenyves felett, és nappali világosságban ragyog a kis láthatár. Előttem csobog a patak. De nem mozdul semmi.
Szikrázik a hó és nő a hideg.
Később egy pont válik el a patakparton az árnyéktól és közeledik. Messziről látom, hogy nyúl. Előttem baktat el, szaglálódik, majd leül. Füleit billegeti. Egyszerre csak megugrik és elrohan.
- Hát ezt mi lelte?
Nem sokáig tűnődtem. Egy róka trappolt el mellettem, és majdnem megfeledkeztem arról, hogy vidrát lesek. Akkor még nem lőttem rókát. A nyúl persze már messze jár. Ravaszdi barátom nem is nagyon erőltette magát. Hamarosan visszajött szaglászva a parton, aztán leült és az erdő felé figyelt.
Kimondhatatlanul élveztem a jelenetet.
A róka most lehasalt, én pedig – majd a nyakam tekeredett ki – igyekeztem visszanézni, mert most már én is hallottam, hogy valami közeledik.
Egy őz volt.
A róka szinte láthatatlanná lapult előttem, amíg az őz el nem tűnt, azután újból felült és nagyot ásított. Majd megint ráállt a nyúl csapára és – próba szerencse – utána.
Egyedül maradtam.
A hold már a fejem felett járt, és a szemem fájt a nagy csillogástól. Be kellett időnként csuknom, hogy valamit lássak. De a vidra csak nem jött.
Időnként csobbant a víz, ilyenkor mintha villamos áram csapott volna meg, de aztán – semmi.
Nagyon hideg volt.
Olyan voltam már, mint a mikulás, ami szőrös rajtam, vastag jeges zúzmarával fedve, halántékaimra mintha jeget raktak volna, éreztem, sokáig már nem tarthatok ki, de megmozdulni nem volt lelkierőm.
Szemem előtt kékes kristályok táncoltak, és messze valahol mintha harangoztak volna…
- Mennyi idő lehet? – motoszkált fejemben a gondolat.
Végre mégis megembereltem magam és lassan, óvatosan megmozdultam. Jó öt percbe került, amíg lábaim használhatókká váltak. Botorkáltam hazafelé, mit akit fejbevertek. A sikertelenséget is hurcoltam mázsásnak tetsző bundámon, és szinte hallottam az öreg Herlicskát:
- Ja, gyenge volt a legény. Ki kellett volna tartani!
Majdnem visszafordultam erre a gondolatra.
Öreg malom álmodozott a dermedt hidegben az erdő közepén. Odaértem. Fáradtan dőltem a híd korlátjának és azon gondolkoztam, bezörgetek a molnársegédhez és megmelegedem. A molnár lakása valamivel feljebb volt. Amint tűnődtem, zörgessek-e, elkezdenek a kacsák hápognia molnár hidasa körül. Unottan néztem arra és szidtam a kacsákat magamban, hogy mit ijesztgetnek. Az ilyen kacsalármázás legtöbbször vaklárma. Meglöki egyik a másikat, az megint ijedtében a harmadikat, össze-vissza rohangálnak, sápognak,amíg kiderül, hogy tévedés van a dologban – és megnyugszanak.
Erre gondoltam és már indulni is akartam, amikor valami feketét látok kijönni az útra és felém.
- Görény – gondoltam. De milyen lassan jön, mintha hozna valamit… Felhúztam a kakasokat.
Néha nagyobbnak, néha kisebbnek látszott. Egy kacsát tolt maga előtt. De miért viszi el? – villant át a kérdés – a görény nem szokta…
Szemem előtt ekkor már kékes karikák forogtak, csak elmosódva láttam a lassan közeledő valamit, és amikor harminc lépésre lehetett – odalőttem.
Akkorát lökött a puska, hogy majd kiejtettem elgémberedett kezemből. (Később láttam csak meg, hogy mind a két kakas „rászaladt”.) Aztán rohantam a nagy füstben görényem felé.
Odaérve megfordult velem a világ. Valami soha nem érzett boldogság zsongott minden idegemben és szinte lerogytam a fagyos hóra – az első vidrám mellé. A nagy fehér kacsa – melytől olyan kicsinek látszott – még élt.
Közben persze megmozdult a malom környéke. Erre már csak homályosan emlékszem. Ültem vidrám mellett és simogattam puha, bársonyos bundáját…
Az égből rángatott le az öreg Herlicska hangja, ki úgy látszik, valahol a környéken leselkedett és a lövésre előkerült.
- Elesett? – kérdezte.
Mert, hogy egy vidra mellé leüljön az ember a boldogságtól, ezt másként ő nem tudta volna megmagyarázni…
(1933)
Megjelent az Öreg utakon (1941), Köd (1960), Ködös utak (1979), Erdei utakon (1987) és a Matula és egyebek (2005), Szarvasbőgésen című kötetekben.
Vidrás emlékek címmel legelőször a Nimród (1934. január 10.) közölte.