Január első hetében részt vettem egy terelővadászaton a Bakonyban. Nem puskával, hanem segítőként, mert kíváncsi voltam, hogy a vadászat „másik oldalán” milyen élményeket lehet szerezni.
Nem ez volt az első alkalom, mert kamaszkoromban hajtóként, legalább bő harminc évvel ezelőtt már többször volt részem nagyobb létszámú társas vadászatban vagy egyetlen puska számára riglizésben. Emlékszem például, ahogy gondolkodás nélkül négykézlábra ereszkedtem egy áthatolhatatlannak tűnő sűrű bejáratánál, hogy a vaddisznók által kijárt alagútszerű váltón küzdjem át magam rajta. Ahogy arra is, amikor egy vadföldön áthaladva, a lábon álló növényzetben, tőlem kb. tizenöt méterre egy szürke foltot vettem észre, amelyik horkolt és ütemesen fel-le mozgott. A mélyen alvó vaddisznót, amelyik magasról tett a hajtás hangjaira, azt a stratégiát választva, hogy megpróbálja átaludni az eseményt, hátha nem tűnik fel senkinek, csak egy nem felé célzott puskalövéssel sikerült felébreszteni, hogy méltatlankodva az elállók felé rohanjon.
Visszatérve a jelenbe, amikor beálltam a hajtók közé, Szigeti Edit cikke jutott eszembe az idei első Nimród lapszámból, amelyben hangulatjelentést ad az olvasóknak a SEFAG Zrt. Szántódi Erdészeténél lezajlott terelésről. Edit megemlíti, hogy a vendégek gyakran csak a felszínt látják, azt viszont nem, hogy mennyi munka és vesződség előzi meg és kíséri azokat a pillanatokat, amikor a vad megjelenik az elálló szeme előtt és eldördül a lövés. Valamint Kókai Márton szerkesztőnk sorozata is felidéződött bennem, amelyikben egy-egy napra kipróbálta a vadászattal és vadgazdálkodással összefüggő szakmák valamelyikét. Nos, én általuk inspirálva, valamint kíváncsiságomtól hajtva, gyanútlanul bejelentkeztem a vadászat szervezőinél, mert az emlékeimben még egy sportos, jó állóképességű ifjú élményei éltek.
A fent említett kemény munkáról és vesződségről, amely megelőzi és kíséri a társas nagyvad vadászatokat eddig is tudtam, de saját bőrömön, személyes tapasztalással csak hosszú idő után sikerült újra meggyőződnöm. Pontosabban, jelen esetben a sikeres találat utáni feladatokban mélyültem el, amikor össze kell szedni az elejtett vaddisznót, szarvast vagy rókát, a sebzett menekülőnek pedig utána kell eredni, hogy minél hamarabb megszűnjenek a kínjai, mert végül nem a hajtósorba kerültem, hanem a vadösszeszedők közé osztottak be. Először azt gondoltam, hogy hegyvidéki vadászat lévén, talán így jobban jártam, mint a meredek emelkedőket álló nap megmászni. Aztán amikor az első kifejlett szarvastehenet kellett másodmagammal a sűrű, időnként derékig érő aljnövényeztben felcibálni a terepjáróig, és nagyjából a táv felénél úgy éreztem, hogy hiába veszem a levegőt kapkodva, oxigén nem jut el a tüdőmig, akkor rájöttem, hogy ez a feladatkör sem sima ügy. A gyakorlatlanságom és fizikai állapotom miatt rendszeresen kerültem a vaddal egy szintre, amit a köznyelv egyszerűen csak pofára esésnek mond. Mindezt sűrű, tüskés aljnövényzetben abszolválni a legjobb, mert így felállni is külön kihívás volt. Ekkor, ezekben a pillanatokban vált jelentőssé számomra az a kora reggeli mondat az egyik alkalmi kollégától, hogy „most kicsit kevesebben vagyunk, mint máskor, ezért igyekezni kell, ha tartani akarjuk a lépést a vadászokkal”. Bevallom – ha nem árulják el senkinek –, hogy egy ponton túl nagyon füleltem a lövések hangjára, mert érdekelt, hogy mennyi munkánk lesz, ha lefújják a terelést. Ezzel nem azt mondom, hogy az eredménytelenségnek drukkoltam, ilyet soha nem tennék, de amikor elhajtottunk az egyik lőállás mellett és a vadász csüggedtem mutatta, hogy nem lőtt semmit, akkor hálás szívvel gondoltam rá. A „…több erdőzúgás” üzenete most nagyon erősen átélhetővé vált számomra, úgy éreztem, hogy ez az eredménytelen vadász valójában egy igaz vadász, aki nem lő felelőtlenül mindenféle mozgó vadra, hanem elsősorban az erdő, a természet csendes csodálatért fizetett be.
A vadászat három terelésből állt. Az elsőben hét szarvast és egy vaddisznót szedett össze a csapatunk. Bár vittem magammal zsigerelőkést, de tisztán és szárazon maradt a tokjában, mert ott nem volt idő és türelem a gyakorlatlan kéz próbálkozásait bevárni. A négy főből álló kommandónk vezetője profi módon jegyzetelte le a térképre, hogy hol keressük az elejtett vadat, elirányította a szomszéd vadásztársaságtól érkezett sofőrünket és gyakorlott, gyors mozdulatokkal zsigerelt. Ennek köszönhetően nem volt csúszás, nem kellett fejlámpák fénye mellett keresni és tevékenykedni, volt idő két terelés között pihenni, sőt még ebédre is volt időnk, pedig reggel előzetesen azt jósolták a tapasztalt társak, hogy felejtsük el, a vadösszeszedők nem szoktak erre ráérni, csak a vadászat végén. A következő két terelésben már csak három-három összeszedendő vad jutott a csapatunkra, így az első traumatikus élmény után, ezek már könnyed játéknak tűntek.
Az elállók, azaz a fizető vendégek és a segítők viszonya érdekes és tanulságos volt számomra. Persze leírható egyszerűen úgy is, hogy a vendég fizeti a bulit, amiért a többiek igyekeznek a lehető legmagasabb színvonalon és odaadással szolgáltatást nyújtani a számára. De ahogy a vadászat nem pusztán a vad elejtéséről szól, hanem természetszeretetről, kultúráról, fegyelemről és sok hasonló elvont dologról is, úgy ez a viszony is több, ha a magyar vadászati kultúra diktálta mentalitást vesszük alapul. Van benne egy ősi jelleg, amely arra emlékeztet, ahogy a szervezetten vadászó elődeink csapatban mentek az egyénileg nem megszerezhető prédára, hogy a feladatokat elosztva és fegyelmezetten végrehajtva legyenek eredményesek. Ez az ősi vadászati mód lett mára modern eszközökkel, betartandó írott és íratlan szabályokkal, a vad és vadásztársak iránti tisztelet kulturális kifejezésmódjaival odáig fejlesztve, hogy az egyik legkeresettebb vadászati lehetősséggé vált hazánkban. Ebben a viszonyrendszerben a hajtó, vadösszeszedő és a többi segítő nem csak szolgáltató pusztán, hanem keményen dolgozó vadásztárs is, akit nem megbecsülni, tiszteletlenül kezelni egyszerűen ostobaság, vadásziatlan dolog.
Régen szokás volt, hogy mielőtt vadász lett valakiből, gyakornoki idejében kipróbált mindenféle tevékenységet, amely egyszerre adott számára tudást, valamint lehetőséget arra, hogy a valódi vadász alázatosságát átélje. Ma ez már nem követelmény, de nem is tiltott dolog. Csak ajánlani tudom mindenkinek.