Részlet Kittenberger Kálmán A megváltozott Afrika című kötetéből.
Csak Horthy Jenő járt rendületlenül az oroszlánok után, noha az éjszakák mindig némák maradtak, és csak a foltos hiénák üvöltöttek a camp körül.
A hajóra való hosszú várakozás és unalmas elpakolás után igazán nagyon örültünk, mikor március 31-én a pompás nílusi gőzhajó, a Lugard elindult velünk dél felé.
Megszokott, mindennapi képek a Níluson. Itt-ott egy krokodilus háromszögletű feje, egy kisebb trupp víziló felbukkanása, majd egy kis úszó szigeten halzsákmányra leselkedő óriásgém, varsáikat kirakó bennszülöttek rozoga kenui újra meg újra megújuló látványai a nílusi hajóútnak, annyira, hogy még a látcsövet sem emeli szeméhez az ember.
Nem tudok azonban betelni a sötéten zöldellő papiruszbugák fölött elegáns repüléssel tovalibbenő, gyönyörű núbiai gyurgyalagokkal (Merops nubicus), melyek hajnalrózsaszínű tollazatukkal, kékeszöld fejükkel talán a legszebbek a „merops”-ok különben is ékes tollazatú családjában. Ezeket a gyönyörű „méhfarkasokat” mindig nagy számmal láttam a Nílusnak ezen a szakaszán, és mindig nagy gyönyörűséget szerzett látásuk...
Az Albert-Nyanza előtt átszálltunk a tavat járó Samuel Bakerre. Jó, hogy nem az apró Livingstone volt a hajónk, mert az Albert-Nyanza nagyon haragos volt aznap, nagyon erősen hullámzott, úgyhogy nagyon meglassította a jóval nagyobb Samuel Baker haladását is.
Butiába kikötőjénél már várt reánk Stafford barátunk, és az ő autóján robogtunk Dwoléban lévő ültetvényére. Nagyon jó volt, hogy elénk jött, mert máskülönben talán aznap nem is tudtunk volna továbbmenni nagyon megterhelt autónkkal. Hozzá még egy nehéz betegünk is volt. Mitiansi, Horthy István fegyverhordozója megkapta a „firimbi”-t (Guinea-féreg), és már csak négykézláb tudott a hajóhídra mászni. Persze hiába figyelmeztettem őt is, mint a többieket, hogy West-Nile-ban csak forralt vizet igyanak.
Április 5-én azután elbúcsúztunk Stafford barátunktól, és elindultunk az Uganda-vasút legújabb és legnyugatibb állomása, Jinja felé.
Április 7-én este érkeztünk Jinjába. Ott elbúcsúztunk az autónktól; nem volt már szükség rá, mert másnap reggel vasúton mentünk Nairobi, illetőleg Mombasa felé.
A még Hoimában elbocsátott fegyverhordozóink és szakácsunk után a „dereva” és asszisztense is „rukszá”-t (elbocsájtást) kapott. Boyaink a távolodó „Chevrolet” után vígan kiáltozták a kongói pihenése alatt elhízott „dereva boy” felé, hogy: „Kwaheri Mukulu!” (Isten veled, óriásdisznó!) Azt hiszem, hogy ez a Horthy Jenő adta gúnynév rajta marad akkor is, mikor már ő is vizsgázott „dereva” lesz, és talán idővel büszke is lesz rá, hogy oly érdekes, ritka állat a névrokona.
Szemergő esőben – már megkezdődött Ugandában az esős időszak – megtekintettük Jinja legnagyobb nevezetességét, a Ripon-vízeséseket, hol a Victoria-Nílus szakad ki zúgó robajjal a Victoria-Nyanzából. A „megváltozott Afrika” nem engedheti parlagon heverni az ily fenséges vízesésnek sok százezernyi lóerejű energiáját, és már áll is ott egy épület, mely a zúgó, morajló víztömeget munkára fogja kényszeríteni.
A Ripon-esések közelében egynéhány nagyon védett víziló tanyázott, de az utolsó években a nagy védésnek az lett a következménye, hogy a kibokók szentnek és sérthetetlennek érezték magukat, és – talán merő kedvtelésből – néhány, a túlpartra igyekvő kenut felborítottak. Ezeknél a vízilótámadásoknál több bennszülött az életét is vesztette. Nagyon gyakori eset, hogy a nagyon védett állatok elvesztik az ember iránti ösztönös félelmüket, és akkor azután rémei lesznek a lakosságnak.
Hogy az elbizakodott kibokókat megint emberfélővé tegyék, jó ismerősünket, Maitland-Warren urat, ki akkor a távollévő Game Wardent helyettesítette, bízták meg azzal, hogy a rakoncátlan vízilovakat rendbe szedje.
Maitland-Warren úr sietett is ennek a megbízatásnak eleget tenni, és agyon is lőtt néhány vízilovat. Mikor azután kenujával a part felé eveztek, egy víziló észrevétlenül alájuk került, és a kenut felborította.
Ott, ahol ez a baleset történt, már nagyon erős volt a víz sodra, mert már pár száz méterre zúgva morajlott a vízesés. Maitland-Warren élete kockáztatásával több mint egy negyedóráig úszkált ebben a rohanó árban, és néhány feketét ki is mentett. Szerencsétlenségre még így is három emberéletbe került ez a „vízilóbüntető expedíció”, és valószínűleg még nagyobb lett volna a veszteség, ha Maitland-Warren nem Kelet-Afrika és Uganda egyik legjobb allround sportsmanje...
Nairobi felé közeledve, a vonatunk ablakából hosszú, széles füstfelhőt láttunk, melyről hamarosan kitűnt, hogy vándor sáskafelhők. Sok-sok kilométernyire robogott velünk a vonat, de a sáskafelhő hossza még mindig tartott. Mennyi milliárd rovar adhat ilyen tömeget?! Ez volt a legnagyobb sáskajárás, mit eddig Afrikában láttam.