Részlet Maderspach Viktor havasi vadászataim című kötetéből.
A kis bundás gavallér messze elkalandozott. Délfelé két ember nyomát kereszteztem. Kik járhattak erre? Szerettem volna követni a csapát, de nem tudtam kideríteni, hogy melyik irányból jöttek, és merre mentek. Ne tartsanak ügyefogyottnak olvasóim, amiért vadászember létemre a hóban látható friss embernyomot nem tudom követni. Azt hiszem, hogy Önök közül is a legtöbben nehezen tudnák meghatározni, hogy a hóráfokon cammogó vadorzók merre meneteltek: kerek, leginkább óriási elefántnyomokhoz hasonlítható lenyomatok sorozata. Ennek a nyomnak nincs se eleje, se hátulja, se sarka, se lábujjhegye.
Találomra követtem az egyik irányt. Az, hogy hova mentek, éppúgy érdekelt, mint az, hogy honnan jöttek.
Kis erdei tisztáson pihentek. Hóval borított nagy kövön nyom látszott, mely a pihenő ember válláról lekerült batyunak vagy zsáknak a lenyomata lehetett. Friss vérrózsákból arra következtettem, hogy a lerakott teher valami elejtett nagyobb vad lehetett. A vérrel elkevert sötét szőrök azonnal elárulták, hogy az ismeretlenek egyikének vállát medvebőr nyomhatta.
Ez a legnagyobb mértékben felkeltette kíváncsiságomat. Csak most sajnáltam igazán, hogy a nyomokból nem tudtam kiolvasni, medvevadászaim merre haladtak. Azért utamat találomra a megkezdett irányban folytattam. A szerencse kedvezett. Meredek lejtőhöz értem, hol a szél a havat elseperte. Itt a vadorzók a hóráfokat lecsatolták, és ekkor láttam, hogy a csapát visszafelé követtem. Ez tervemnek kedvezett, mivel közelebb jutottam ahhoz a helyhez, ahol a medvét meglőtték és megnyúzták.
Most már a lehető legnagyobb sietséggel folytattam utamat. A Bou-patak lankás oldalait borító szálas bükkfák között a lehető legjobb síelés esett. Ezentúl a nyomokban lépésről lépésre több vérrózsa virított. Ezt az erdőnek legélelmesebb kis tollas lakói, a cinkék is észrevették. Több helyen a vérrel átitatott havat szedegették. Egy rókának gyöngysorszerű nyomai is látszólag ugyanazon cél felé törekedtek. Az ingyen pecsenye szagát a vörös útonálló is megérezte.
Utam, amint kedves olvasóim is sejthetik, oda vezetett, ahol a levetkőztetett medve meztelen, sötétvörös teste feküdt. Sűrű fenyvessel körülvett rétecske. Jövetelemet gágogó mátyások jelezték. Mintha megzavarásuk miatt nehezteltek volna. A róka néhányszor körüljárta az erdők királyának megcsúfított tetemét, de azt mégsem merte kikezdeni. Ezen különben annál kevésbé csodálkoztam, mert a tűz, melyet a szerencsés vadászok egy feldőlt fenyőóriás törzse mellett gyújtottak, még füstölgött.
Esteledett. De azért könnyen bírtam követni a nyomot, melyen a medvét, mielőtt megnyúzták volna, a meredek lejtőn végigvonszolták. Így jutottam el oda, ahol meglőtték. Az első medvebarlangot megtaláltam. Keskeny, csekély térfogatú sziklaodú, melyben felnőtt ember épp csak elfért volna. A medve kényelmesen kipárnázta fekhelyét. A szükséges fenyőgallyakat a közvetlen környéken álló fákról tépte le. A kérgen látható volt a felfelé kapaszkodó ragadozó karmainak mély karcolása. A törzset a megsebzett élő fának vére, a szurok borította. Ezek a legbiztosabb jelek, melyekből arra lehet következtetni, hogy a medve otthon van.
Nem elégedtem meg ezzel az egy medvetanyával, melyhez a véletlen juttatott. A rendszeres keresés módjára megint a véletlen tanított meg.
Siketfajddürgéskor átvirrasztott éjszaka után, a tábortűz mellett ültem. Egy medve haladt végig a velem szemközti, erdőégéstől kopárrá vált hegyoldalon. Ismétlőkarabélyomból leadott negyedik lövésem után helyben maradt.
A friss nyom láttára eszembe jutott, hogy azt visszafelé követve, a medve téli szállását meg kell találnom: a medvevadász Kolumbusz-tojása! De ezt első alkalommal magam sem tudtam felállítani. A nyomot egész nap követtem, míg nagyobb hómentes területre nem értem, ahol elvesztettem. Igen későn fogtam hozzá, mert április végén már jó néhány hét telt el azóta, amióta a mackó felébredt.
A következő években azonban a nyomkeresést már márciusban kezdtem. Ilyenkor néha megtaláltam a vackot.
Az elhagyott téli szállás felfedezése azonban még nem elég jogcím arra, hogy az ember a medve bőrére igyék. Négylábú tulajdonosa a következő évben néha visszahozza azt, de többnyire elmarad. Harmincnyolc medvevackot sikerült ugyan megtalálnom, de húsz év lefolyása alatt csak öt, téli álmából felzavart medvét ejtettem el.
Igen sok vadászember azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy a medvét hogyan sikerült barlangjából kizavarnom.
Ez a feladatnak legkönnyebb része. A mackó ugyanis majdnem éppoly ébren alszik, mint a nyúl. Az embernek ezért arra kell ügyelnie, hogy a szállás közelébe érve, álmát idő előtt meg ne zavarja. Magam is néhány medvét úgy szalasztottam el, hogy a megfagyott hóban lépkedve, a recsegést nem tudtam elkerülni. A mackó felébredt és megugrott, mielőtt lőhettem volna.
Egyik alkalommal a fenyőtörzsek kérgébe vésett jeleket követve, a téli szállásul szolgáló sziklarepedés közeléig jutottam. A friss gallytörés nyoma és a kéregben látható karmolások arról tanúskodtak, hogy a medve vackát elkészítette. De a helyre méternyi pontossággal nem emlékeztem vissza. Most, január havában, amikor a friss hóval megterhelt fenyőgallyak lehajoltak, mikor a földet borító hóréteg is jóval vastagabb volt, borús és ködös időben, a medveszállás képe megváltozott. Sok minden másképp volt, mint azon a verőfényes márciusi délutánon, amikor azt felfedeztem. Jó ideig mozdulatlanul egy helyt álltam, és minél tovább figyeltem, annál kevésbé tudtam kiigazodni. Aztán úgy rémlett, mintha a barlangnyílás tíz lépéssel odébb volna. Elindultam. A következő lépésnél hasig süppedtem. Kidőlt törzs ágába kapaszkodtam, hogy egyensúlyomat el ne veszítsem. A száraz fa ostorcsattanásszerű roppanással eltört. A következő pillanatban, alig ötlépésnyi távolságban, a hótakaró megelevenedett. Sötét állati test bontakozott ki ördöngös gyorsasággal a fehér masszából. Kétszer lőttem, amíg a medve a meredek lejtőn lefelé rohanva, végül a legközelebbi fatörzsek mögött eltűnt.
A medve egyenesen lefelé tartott. Nyomát megszakítás nélküli vérsáv jelezte. A Cserna-patak partjáig vonszolta magát. A nyomnak itt vége szakadt.
A bővizű, vízeséseket és mély gübbenőket alkotó patak folyását követtem. Kidőlt fenyőfa, a medrén keresztbe esve, pallót alkotott. A medve az ágak közt megakadt. Még élt, és fejét a víz felett tartotta. Itt kapta a kegyelemlövést.
Egyedül nem tudtam kihúzni. Mikor másnap harmadmagammal megérkeztem, a medve és a fenyőfa ágai jégtömbbé fagytak össze, mely a patak vizét is némileg felduzzasztotta. Egész nap dolgoztunk, míg partra tudtuk húzni. A megfagyott testet azután nagy tűz mellett alig tudtuk megolvasztani. A bőr nem akart leválni a testről. A nyúzás külön napszámot vett igénybe. A nehéz, nedves bőr elszállítása sok kilométeren át a fárasztó mulatság legfárasztóbb befejezése volt.
Végeredményben bátran mondhatom, hogy Erdélyben a medve téli vadászata sem a rekordhajhászt, sem a kényelemszerető úri vadászt nem elégíti ki.