…zörgés a hátamtól – amivel egyidőben elkap egy enyhe remegés. Keresővel a kezemben várom az érkezőt, erősen szürkül már, és semmiképpen nem szeretnék valami kocafélébe belefutni.
Meg is érkezik, az úton megáll egy pillanatra, ami éppen elég arra, hogy lássam a „csekit”, és hogy gyönyörűen kivedlett szürke disznóhoz van szerencsém, de már be is lép a búzába. Erős kansüldőnek vélem, talán másodikos. A keresőt a puskára cserélem, és megkeresvén az előttem bő harminc méterre csámcsogó disznó füle tövét, útjára engedem a „mérges darazsat”. Kevés zörej, egyhelyben mozgó búzaszálak jelzik, hogy a „helyére” ment a lövésem. Aztán elindulok birtokba venni a zsákmányomat. Amint belépek a búzába, meglep, hogy majdnem övig ér… És lám… A „süldő” egy kicsit megnőtt, fogat is elég szépeket növesztett. Negyedik éves forma kan, lesz vagy tizenkilenc-húsz centi az agyara, kilóra is megvan jó nyolcvanas. Jól benéztem, de ez a jobbik eset...
Hajnali két óra magasságában a hold már tisztességesen világít, én pedig a Homok sarkán ücsörgök. Itt úgy néz ki a „platz”, hogy a búzának háttal ülök, a szántó tetején egy televizű mocsaras csatorna, felette vagy tíz-húsz méter szélesen sás, azokon túl van az ülőkém, innen pedig az erdőig két- háromszáz méter szélesen kaszáló. A hold annyira „süt”, hogy lámpára nincs szükség, gyönyörűen látom mind keresővel, mind céltávcsővel az éppen előttem legelésző bakocskát...
Olyan fél három tájékán hallom, hogy a búzában ütemesen jön felém valami... Éppen mögöttem csobog a víz a csatornában, zörög a sás, és lám... Egy ezüstösen csillogó testesebb disznó lép ki mellém legalább tíz méterre a kaszálóra, és indul lépésben az erdő felé... Kísérem szépen, aztán amikor minden együtt van, elengedem a „darazsat”, ami huppan is szépen a disznóm oldalában, de még az akarat elviszi a látómezőmből - de a (jó) találat felől nincsenek kétségeim.
Ülök tovább nyugodtan, telik az idő, éppen azon gondolkodám, hogy a hold fénye, vagy a derengés adja már a több luxot, amikor minimális zörgés a sásban, és már ki is áll egy disznó ugyanott, ahol jó fél órája próbált kiszökni az elődje... De ő nem szökik, áll mereven kissé szembe velem, és néz, én meg, mint a lassított felvétel emelem puskát, úgy néz ki ez a disznó (is) nekem van szánva, türelmesen megvárta, amíg a nyaka tövével összejön kereszt, aztán egyébre már nem volt gondja...
Itt már nem bírom ki, odalépek az utolsókat rúgó disznóhoz a nappal első fényeinél... Olyan harmadik éves kanocska, testre nem kisebb az estitől... Aztán még visszaülök megvárni a teljes világosságot az utánkereséshez. Ami olyan egyszerű volt mind gondoltam, ugyanis a rálövés helyétől bő habos vér vezetett a már kimúlt kanhoz... Hogy milyen? Testre olyan forma-forma a többiekkel, de az agyara már „előrekicuppanós”, bőven húsz centi felett...
(Megjelent a szerző „Egy vadászév morzsái” című könyvében 2016-ban)