Varga Csaba kollégánk, vadászíró az alábbi történetben olyan élményeknek és a velük járó érzéseknek ad hangot, amelyek minden vadász vállát húzzák. Miközben olvastam, a saját kísérteteim is megelevenedtek a képzeletemben.
Ha lenne az életemnek három olyan napja, amikor valamit minden nehézség nélkül jóvátehetnék, azt megsebzett vadam utánkeresésével tölteném. Közülük is azokkal, akiknek végül soha nem akadtam a nyomára. Felkutatnám nyugvóhelyüket, sárguló csontjaik mellett elmondanék néhány csendes fohászt, elfoszlott bőrükre lombos sebtakarót borítanék, talán kínos halálban megdermedt álkapcsuk közé frissen tört, leveles ágat helyeznék. Nem is azzal a reménységgel, hogy számukra az elmúlást megkönnyítsem, hiszen igyekezetem biztosan hiábavaló lenne. Hanem, hogy időnként belém maró lelkiismeretem gyötrését egy kicsit lecsendesíteni tudjam, és visszatérő álmaim is megtalálják helyüket a múló évtizedek földre dőlt, lassan elkorhadó fatörzsei között.
Három vaddisznó történetével van elszámolnivalóm.
I.
Hideg, október végi idő volt, és az estével erős harmat ereszkedett az akácosra. Már jórészt elhullatták levelüket a fák, de az erősebb, állhatatosnak tűnő lombok is sárgulóban voltak. Az alkonyat a magaslesen talált, addigra már a lépteim visszhangja is elveszett a vastag avarban, s szinte mozdulatlanul, némán várakoztam odafent. Besötétedett, felragyogtak a csillagfények, és a keskeny sarlójú hold is világított kissé nyugovóra igyekeztében. Nem volt erős a fény, csak éppen, hogy nem volt sötét, s ettől jól láttam a tisztás minden szegletét. Úgy gondoltam, hogy a vad szívesebben mozog ilyenkor, de így is órákig csendes volt minden. Kitartásom már a végét járta, meleg teám is fogyóban volt, gondolataim lassan a hazafelé út kanyarulataiban jártak.
Egy száraz ág roppanása azonnal visszarepített erdei valóságomba. Érzékeim kiélesedtek, szívem hangosabban kezdett verni, miközben a puskáért nyúltam. A sötét, addig oly csendes erdő mélyéről összevágó vaddisznók visítása hallatszott.
Közeledtek. Irányukat határozottan tartották, az északnyugati váltón jöttek egyenesen a magaslesem előtt lévő szóró felé.
A levegőt is megpróbáltam csendesen venni, a fegyvert jó előre feltámasztottam a les deszkáján. Vártam, s közben mindig hallottam valami zörejt, egyre közelebbről. Az akáclombok árnyéka alól azonban csendesen váltak ki, megtorpanva néhány pillanatra. Ott voltak, birtokukba vették a tisztást, túrni kezdték a kukoricát. Az egyikük oldalt állt, a szóró szélénél, azt célba vettem. A csekély holdfény ellenére jól láttam a szálkeresztet rajta, tőlem alig ötvenlépésnyire volt. Elhúztam a ravaszt, a lövés hatalmas zaja, villanó fénye érzéktelenné tett néhány pillanatra. Felkaptam a távcsövet a szemem elé, kapkodva körülnéztem, de a tisztás üres volt…
Hallgatóztam egy ideig a beálló erdei csendben, de a menekülő konda zaja is gyorsan elült. Rossz érzések közepette megittam egy pohár teát, majd leszálltam a lesről, újratöltöttem a puskát, és lámpát kapcsolva keresni kezdtem a vaddisznót. Két hosszú óra telt el, mire abbahagytam anélkül, hogy bármi biztató nyomra leltem volna. Csak egy elugrás nyoma, de se vér, se kondától elváló menekülésnyomok, vagy elfekvés, bokrok tört ágai, semmi, amitől valamennyire megnyugodhattam volna.
Nem tétováztam tovább, elmentem Pistáért és a kutyájáért.
Barni jó szimatú foxi volt. Tudtam, ha van ott disznó, sebzetten, vagy akár dermedten, biztosan megtalálja. A kutya kettőt fordult a tisztáson, majd eliramodott. Hamarosan visszatért, lekereste a másik irányt is, de onnan is visszajött. Szimatolt kicsit, majd újra elfutott. Fél óráig nem tudtunk róla semmit, Pista hiába hívta, nem jelzett. Aztán visszatért, a szakálla száraz volt, vérnek semmi nyomát nem leltünk rajta.
Nem talált semmit, de mindezek ellenére találatomban máig biztos vagyok.
II.
Éppen csak elmúlott Szent György napja, amikor kukoricavetést őrizni mentem az álláskúti tábla erdő felőli végébe. Az előtte lévő napokban többször végigjártam a területet, a friss vetésekben egyedül itt találtam vaddisznótúrást. A szántóföld egy kis emelkedőt legyűrve enyhe lankán fut alá az árokparton álló égerfák lombjainak. Az árokban, esősebb években víz is csörgedez, legalább annyi, hogy a disznók hűsítő dagonyát túrnak belőle maguknak. Abban aztán felfrissülve szívesen látogatják a frissen vetett termőföld kukoricasorait.
A nap éppen elbújni készülődött a lombok mögé, amikor fejemet ingatva vettem tudomásul, hogy a vadász székem otthon maradt. Rögtönöznöm kellett, a csomagtartóban lévő gyümölcsös ládát magamhoz vettem, majd a puskát, hátizsákot is, és a szelet megvizsgálva a szántó északi oldalához indultam. Fa, bokor, vagy bármi egyéb takarás hiányában kinéztem magamnak egy magasodó gazfoltot, és oda elé telepedtem. A gyümölcsös láda fenekét felfelé fordítottam, és kabátommal letakartam. Egész kényelmes ülés esett rajta.
Sötétedett, de a hold már kelőben volt. Erős fénye hamarosan végigiramodott a szántón, és a világos talajon élesen látszódott minden. Még a nagyobb rögök árnyékát is ki tudtam venni. Egyetlen zavaró dolog volt csak ebben, éppen szemben ültem az emelkedő égitesttel, így amikor a puskát a vállamhoz emeltem, a céltávcsőben tükröződött vissza erős fénye. A célkeresztet azért láttam, így nem aggódtam különösebben.
Csend volt. A szél nem mozgott, szinte meleg volt az este, és minden irányban nagyon jól elláttam. Mögöttem az út túlsó oldalán, a Várdai-táblába is át-át néztem, több erős váltó vezet oda az égeresben fekvő térképes árkon át. Vadat ott nem észleltem.
Talán, ha másfél órája üldögéltem a gyümölcsös ládán, amikor az előttem lévő kis erdőfoltban neszezést hallottam. Távolról, először biztos sem voltam benne. Kis idő múltán megint. Akkor már közeledett, és a járásáról azt is ki tudtam venni, hogy vaddisznó. Végül tőlem alig hetven lépésnyire három nagytermetű süldő lépett ki a bokor takarásából.
A termőföld szélében letették az orrukat, és szépen ballagtak a soron, szedegették ki a földből a kukoricát. Majdhogynem felém tartottak, aztán kissé dél felé fordultak. Amikor az egyik elvált a többitől, a jó fényben ráillesztettem a célkeresztet a lapockájára, és meghúztam a ravaszt. Azonnal valami félelmetesen hangos becsapódás hangja ért el a fülemhez, amitől a mellkasomban hevesen verő szívem is csillapodni kezdett. Megvártam, míg a villanás fényétől elvakuló látásom helyreáll valamelyest, felálltam a ládáról, és keresni kezdtem a disznót a frissen vetett földön.
Nem volt ott…
Lámpát kattintottam, körbevilágítottam, akkor sem találtam. El nem tudtam képzelni, hogy egy ilyen erős hangot hallató becsapódás, találat után a vaddisznó ne ott feküdjön, ahol a lövés érte. De a süldő nem volt ott.
Vártam néhány hosszú percet, hallgatóztam, próbáltam a fülemmel felfogni valami zajt, amiről azt gondolhatnám, a sebzett vad adja valahol a közeli fák, bokrok között. Csend volt, még egy ág sem rezzent.
Kerestem, próbáltam a nyomára akadni, de eredménytelenül. Közben az egyik, tőlem nem is oly messze lévő magaslesről odaérkezett egy kint üldögélő társam. Elmondta, hogy hallotta a lövést, a jó becsapódás hangját, sőt, a disznók őelőtte futottak el, berontva a repcetáblába. Csak ketten voltak…
Megkért, hogy várjunk kicsit a kereséssel, elhozza az édesapját is, aki a faluszéli lesen próbálkozott aznap este. Több szem, többet lát…
Nekiláttunk hárman keresni, egészen az elugrás nyomaitól kezdve. Vért nem találtunk, csak azt, ahol az egyik különvált és beugrott az erdőbe. Az égeres másik oldalán egy kis út vezet. Ott már csak két disznó csapáját fedeztük fel, ahogy keresztezték, mielőtt a repcébe futottak.
A harmadiknak… nyoma veszett.
Hamarosan beállt az éjszaka, hazamentünk.
Másnap reggel négyen kerestük tovább. Átkutattuk a kis erdőt, a méretes szederinda bokrokat. Átmentünk az akácosba, a dűlőút bodzabokrai alá is benéztünk, sőt hasig jártunk a vizes repcetáblában is.
Mindhiába. A vaddisznó soha nem került elő.
III.
Igazi augusztus végi délután volt, korán kiértem, még olvasgattam is a lesen. Jó néhány órám volt vissza napnyugtáig, láttam néhány őzet a fák között és egy nyúl is átballagott előttem a tisztáson. Olyan világos volt, annyira meredeken sütött be a nap a fák közé, hogy vadra akkor még nem számítottam. Igen meglepett, amikor északról, a tölgyes szélénél egy vaddisznó bújt ki a fák alól. Pár pillanatig mozdulatlanul állt, orrával szelet vett, majd megindult a szóró felé. Kissé távolabb újabb disznók kerülgették a bokrokat, és a kis égerfolton keresztül igyekeztek a tisztásra jutni. Ott várta őket a vastagon szétszórt, sárguló kukorica. Hitetlenkedve emeltem a puskámat a vállamhoz, de annyira közel voltak egymáshoz, hogy várnom kellett. Volt időm megnézni, elválogatni őket olyan fényben, amire igazán ritkán nyílik alkalom. Tizenegyen voltak. Amikor egy kisebb koca különvált a kondától, éppen az égerfolt szélső fájánál megtorpant egy pillanatra. Célba vettem és lőttem. Arra még emlékszem, hogy a céltávcsövet teljesen kitöltötte méretes teste, és a szálkereszt pontosan a lapockáján ült.
Mire a lövés zaja elhalt, már csak a konda csörtetése hallatszott a távoli akácosban. A koca is eltűnt a tisztásról, de láttam még egy pillanatra a fák között. Nem ugyanabban az irányban futott, mint a többi disznó.
A nap még magasan járt, így hát nem szálltam le a rögtön lesről, gondoltam, járhat még vad arra később is.
Besötétedett, nem jött más, elindultam hát a kocát megkeresni. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy csak ráálltam a csapára, amerre a vaddisznó ment, és követtem a letaposott gaz nyomvonalán. Vártam, hogy melyik pillanapban tűnik fel előttem. De hiába hatoltam egyre beljebb a tölgyesbe, nem találtam semmit. Amikor a meggyötört gazok szárait később egyenesek váltották fel, akkor megálltam. Visszamentem a tisztásra, és újrakezdtem. Már abban sem voltam biztos, hogy arrafelé ment, ezért megnéztem nyugat felé is. Nem volt sehol.
Reggel ugyanott kezdtem a napot, világosban átnéztem a közelebbi és a távolabbi környéket is, mindegyik irányban. Az elugrás helyén lévő nyom kivételével sem vért, sem elfekvésnek helyét nem találtam. Még egy árva, letört bokorágat, vagy kitaposott gyomnövényt sem, ami legalább a reményt életben tarthatta volna bennem.
Csillagfényes éjjeleken, amikor az erdő csendjét egyetlen apró állat motoszkálása sem veri fel, gyakran gondolok erre a három vaddisznóra. Hogy végül mi lett a sorsuk, nem tudom. Ha eszembe jut, hogy a puskagolyóm átütötte a testüket, vagy másféle sebet ejtett rajtuk, akkor csak lógatom a vállamat a magaslesen, a sötétség leple alatt. Néha pedig arra gondolok, hogy elhibáztam őket, és ijedtükben futottak el olyan messzire, hogy nyomukra sem leltem.
De egy bizonyos, valamire nagyon megtanított ez a három vaddisznó.
Azóta bármekkora izgalom, vagy vadászláz rázza is a mellkasomat, lövésemet igen alapos megfontolás után eresztem csak útjára.
Megjelent a szerző Vadászhit, holdvilág című kötetében.