…zörgés a hátam mögül – amivel egy időben enyhe remegés tör rám. Keresővel a kezemben várom az érkezőt; erősen szürkül már, és semmiképpen nem szeretnék valami kocafélébe belefutni.
Meg is érkezik – az úton megáll egy pillanatra, ami éppen elég arra, hogy lássam a „csekit”, és hogy gyönyörűen kivedlett szürke disznóhoz van szerencsém, de már be is lép a búzába. Erős kansüldőnek vélem, talán másodikos. A keresőt a puskára cserélem, és megkeresvén az előttem bő harminc méterre csámcsogó disznó füle tövét, útjára engedem a „mérges darazsat”. Kevés zörej, egy helyben mozgó búzaszálak jelzik, hogy a „helyére” ment a lövésem. Aztán elindulok birtokba venni a zsákmányomat. Amint belépek a búzába, meglep, hogy majdnem övig ér… És lám… A „süldő” egy kicsit megnőtt, fogat is elég szépeket növesztett! Negyedik éves forma kan, lesz vagy tizenkilenc-húsz centi az agyara, kilóra is megvan jó nyolcvanas. Jól benéztem, de ez a jobbik eset...
Hajnali két óra magasságában a hold már tisztességesen világít, én pedig a Homok sarkán ücsörgök. Itt úgy néz ki a „platz”, hogy a búzának háttal ülök, a szántó tetején egy tele vizű mocsaras csatorna, felette vagy tíz–húsz méter szélesen sás, azon túl van az ülőkém, innen pedig az erdőig két-háromszáz méter szélesen kaszáló. A hold annyira „süt”, hogy lámpára nincs szükség, gyönyörűen látom mind a keresővel, mind a céltávcsővel az éppen előttem legelésző bakocskát...
Olyan fél három tájékán hallom, hogy a búzában ütemesen jön felém valami... Éppen mögöttem csobog a víz a csatornában, zörög a sás – és lám... Egy ezüstösen csillogó, testesebb disznó lép ki mellém legalább tíz méterre a kaszálóra, és indul lépésben az erdő felé... Kísérem szépen, aztán amikor minden együtt van, elengedem a „darazsat”, ami huppan is szépen a disznóm oldalában, de még az akarat elviszi a látómezőmből – de a (jó) találat felől nincsenek kétségeim.
Ülök tovább nyugodtan, telik az idő; éppen azon gondolkodám, hogy a hold fénye vagy a derengés adja már a több luxot, amikor minimális zörgés a sásban, és már ki is áll egy disznó ugyanott, ahol jó félórája próbált kiszökni az elődje... De ő nem szökik – áll mereven, kissé szembefordulva velem, és néz; én meg, mint a lassított felvételen, emelem a puskát... Úgy néz ki, ez a disznó (is) nekem van szánva – türelmesen megvárta, amíg a nyaka tövével összejön a kereszt, aztán egyébre már nem volt gondja...
Itt már nem bírom ki: a nappal első fényeinél odalépek az utolsókat rúgó disznóhoz... Olyan harmadik éves kanocska, testre nem kisebb az estinél... Aztán még visszaülök megvárni a teljes világosságot az utánkereséshez. Ami végül olyan egyszerű volt, mind gondoltam – ugyanis a rálövés helyétől bő habos vér vezetett a már kimúlt kanhoz... Hogy milyen? Testre olyan forma-forma a többiekkel, de az agyara már „előre kicuppanós”, bőven húsz centi felett...
(Megjelent a szerző „Egy vadászév morzsái” című könyvében, 2016-ban.)