A kedves kis szúnyogok vetélkedve döfködik ormányaikat harisnyám lyukacsai közé. Óvatosan vakaródzom.
Gerle kurrog nem messze tőlem, s a rétek felől idáig ér a fonnyadó szénaillat.
Távoli dombok erdői zöldek, a még távolabbiak kékek, és párás messzeségük úgy réved felém, mint maga az elfutott idő: a múlt.
Csak a dombok éle látszik ide. A völgyekben valószínű falvak vannak és emberek. És posta és rádió és telefon. Jó itt egyedül lenni.
Inkább csípjenek a szúnyogok. Nekik az a kis vér életkérdés, nekem nem. Azaz legközelebb mégiscsak csizmát húzok, mert ha ezek így csípnek tovább, nekem is létkérdéssé válik a dolog.
Egy hónapja készítettem itt leshelyemet Egy szarvasbogár akkor még egyedül volt a sima ágon, legyek döngtek körülötte, melyeket ő agancsával igyekezett távol tartani. Amikor másodszor jöttem ki, már ketten voltak. A hím és a nőstény. A nőstény alul. Ez csak természetes. És most, amint felpillantok, szinte elámulok. A két bogár ugyanazon a helyen- sőt! -, ugyanabban a helyzetben. Az áldóját! Az „agancsár" ugyancsak bírja ...
A sima ágon - most veszem csak észre – még egy szarvasbogár van. Egy gyenge „bika". Úgy látom, a házibarát szerepét akarná betölteni, de az öreg szigorúan visszautasít minden közeledést.
Pedig a „kis bika" megpróbál minden módot, de a nagy vészesen olIázik a szarvaival, így kénytelen" visszavonulni. Elindul nagy búsan lefelé az ágon. Felém.
Megvigasztalnám, de szarvasbikául vajmi keveset tudok, így hagyom bánatával elvonulni.
Múltkori kis hantmadaram is itt billeg alattam egy hajlott ágon, és néha lecsap a földre.
Aztán újból felül az ágra, és ringatja magát.
Néha a szél szárnyai végigsuhintanak az erdőn, melyben most már alkonyi árnyak járnak, s ilyenkor az erdő hűse kiárad a vetések közé, ahol elfakult már a búzavirág, és gondterhelten bólogatnak a kalászok. Számokban lassúdik már az élet folyása, és a magok nehezen telnek. De azért egy hét alatt csak megtelnek, és akkor jöhet már a kasza. Szépen lefeküsznek a kalászerdők, mint ahogy ilyenkor elpihentek millió ősök millió éveknek előtte, és az élet megy tovább, az érett aggok ölében új csírában, új kaszák alá.
Az erdőnek egy kis hajlása van, ahova nem látok, s onnét mintha valami zaj hallatszana. Ember? Kihajlok, amennyire lehet, s egy alakot látok felém jönni az erdő mentén. Alattam kell eljönnie. Ki lehet? Most már felismerem a szomszéd kerület csőszét, aki a vadőri „hivatalt" is ellátja. Nem lehet a szomszédot irigyelni ...
Ez az ember nem vadőrnek született. Mindennek, de vadőrnek nem. Kisegítő harangozó, kisbíróhelyettes vagy sírásó mindenesetre
jobb lett volna belőle. De vadőr? ... Amint elmegy alattam, azt hiszem, a kalapját is leemelhetném, és nem venné észre. Alszik. Néz,
de nem lát. Ha orvvadász lennék, ennek a területére ki sem mennék. Ezt az embert kijátszani nem virtus, hanem szégyen.
Csendben elballag, eltűnik. Sajnálom. Odahaza biztosan nem tudták mire használni, hát csőszt csináltak belőle. Arra igazán elég a fél ember is. Aztán jött az új vadásztársaság. Vadőr kellett. Olcsó.
Nagyon olcsó.
– Itt van a Hanzi-ajánlotta a bíró. - Azt fogadják meg az urak. Úgyis a határt járja. Ismer az minden vadat, ami a határban van.- Így aztán Hanzi vadőr lett. Dupla hivatal, fél fizetés. Sok szegény hivatásos vadőr pedig napszámba jár, mert sok az ilyen Hanzi, és kontárokat ma már nem tűr meg az országban senki és semmi, csak ez az áldott, türelmes magyar föld. Pedig a szomszéd terület szép, és lehetne rajta valamit kezdeni, de az új bérlők nem számolnak, és nem áldoznak.
Hanzi vasárnap délután feldobálja a sörösüvegeket, melyeket a vadászok szétlődöznek. Ha nincs üveg, feldobja a kalapját is, melyben nem sok kárt tesz már a legöregebb sörét sem, és zsebre vágja azt a pár fillért, mellyel az urak a kalapon esett sérelmeket orvosolják.
Nemrég Hanzi puskát is kapott, mert eddig csak a baltával járt a határban. A balta jó a csősznek, de nem elég egy vadőrnek. A vadőrnek puska kell, mellyel a dúvadat irtja, és tekintélyét emeli. Az öreg mordályt azonban még nem hallotta senki szólni. Mert mit lőjön vele Hanzi? Rókát? Nem, erre nem is szabad gondolni. Hanzinak olyan bagó- és hagymaillata van, hogy a legifjabb rókanemzedék is röhögve tér ki útjából, de meg úgyis elhibázná ...
Kutyát meg nincs szíve lelőni. Ismeri mind, ami a határban vadászgatni szokott, és ismeri gazdájukat is.
Kutyát lőni ki hallott? A kutyák között fővezér a bíróé. Hát azt már aztán mindenki beláthatja, hogy Hanzi nem bolondult meg a bíró kutyáját agyonlőni.
Pont a bíróét. No, még csak az kellene!
(1935)