A nyár hősége elviselhető volt a kis hegyi tó partján. Hegyekkel, erdőkkel körbevett oázis, amiben burjánzott az élet.
Ember, állat, növény természetes találkozása. Erre a kis csendes helyre főként a helyiek jöttek horgászni, de a közeli városból is átjöttek kicsit pihenni, feltöltődni. Szép táj volt, mert magában hordozta a természetjáró ember vágyait: friss levegő, víz, hegy, fák, állatok, madarak. A tó járható részén égerek lógtak be a víz fölé, de elszórtan egy-egy nyírfa törte meg az egyhangúságot. Keskeny ösvény vezetett végig a parton, ahová a horgászok jártak le. Nagyon nem is lehetett ott szétpakolni, mert a friss, páradús levegő, a növényzet olyan sűrű elegyét hozta létre, ami utat tört magának mindenfelé. A csalán, a páfrány, a moha mindent elborított. Aki itt próbálta meg kifogni a maga szerencséjét, azok ezt elfogadták.
A túlpart még inkább ilyen volt. Meredek hegyoldal, ahol az égre néző fenyvesek uralták a tájat. Rögtön, a part mellett áthatolhatatlan sásos, nádas. Nem embernek való hely. Ki is használták ezt az okos vízimadarak. Fehér kócsagok, szürke gémek, bakcsók, nádszálak közt megbúvó poszáták és nádirigók hangolták az ember lelkét a szépre. Tudták, hogy senki nem bántja őket. Az itt élők szerették és védték a magukét. A halászó, vízi emberek megadták a nekik kijáró tiszteletet.
Ennek a tónak a szélén állt a kis halőrház. Tényleg pici volt, egy szoba, csak a legszükségesebb dolgokkal. Fehérre meszelt fal, egy ágy, feketés faliszőnyeg, egy kis hűtő, amelynek a tetején egy sokat látott régi tévékészülék. Mellette fehér kannákban ivóvíz és konzervek. Szemközt vele a kis asztalka, amin jobb napokat látott horgász- és halászeszközök várták sorsuk jobbra fordulását.
Ebben a kis házban töltötte mindennapjait Hugó, a halőr, vagy ahogy mindenki hívta, Hugó bácsi. Nyugdíjas vadász volt az öreg, de szerette a vízivadat, és kis kiegészítésnek vállalta el a munkát. Kezdetben csak elvállalta, de később már annyira megszokta, hogy napközben csak itt töltötte óráit. Sok mindent megélt, sok mindent látott, már nem akart semmit. Nyugalomra vágyott, és ez elég volt. Rá is nyomta bélyegét az öregre. Nem volt bőbeszédű, ritkán szólalt meg a maga brummogó hangján. Alacsony, kövérkés ember volt. Rövid, vaskos lábán térdig érő zöld gumicsizma, egy feltűrt ujjú ing, ami a vastag karján könyék alá ért. Tenyerén rövid, hurkás ujjak ültek, de a markolása erős volt. Az ingen vékony mellényt hordott, amire rácsüngött sűrű, szürke szakálla. Olyan sűrű volt, hogy szinte nem is lehetett látni a száját. Mondjuk ritkán is szólalt meg.
De azért az őszes boglyából kitűnt mosolygós, pirospozsgás kerek arca és a bortól pirosló gombszerű orra. Mélyen ülő, csillogó szemét sűrű ősz szemöldök takarta el, amire ráhúzta a csúcsos vadászkalapját. Erdei manó benyomását keltette. Szerették is az öreget a simulékony természete miatt. Csak Klári néni, a felesége pörölt vele. Mindig megérezte a titkon megivott vörösbort. Jó párszor le is jött a halőrházhoz. Ennivalót hozni, ez volt a mondás. De azért az öreg halőr tudta, hogy miért jár le. Tett-vett, szétnézett, ellenőrzött. Hátha megtalálja a dugi bort... Hugó bácsi azonban lehet, hogy nyugodt ember, de okos is: egy félreeső nádasban volt egy szák, amelyben egy kanna lapult a hűvös vízbe merítve. Nem magától merült el…
A hegyvidék csendjét csak ritkán törte meg emberi beszéd. Horgászok, kirándulók, egy-egy családtag jött le a tóhoz. Fenn a faluban Hugó és Klári néni mellett lakott Feri, aki maga is vadász volt, és ő ajánlotta be régi kollégáját a halőri szolgálatra. Jól ismerte egymást a két család. Talán ezért is gondolt rá, hogy öreg barátjának jót fog tenni a vízparti munka…
Feriékhez gyakran jött le az unokájuk, Balázs. Egy-két hetet töltött velük. Mivel úgyis elunta volna magát a házban a gyerek, ezért engedélyezték, hogy lemenjen a tó partjára. Megbíztak benne, és tudták, hogy Hugó a fél szemét úgyis rajta tartja. Jámbor, jólelkű gyerek volt, aki elbogarászott a vízparton. Hol csibort, hol piócát gyűjtött. Néha csak a szitakötőlárvát figyelte, naphalakat etetett vagy éppen a vízben lévő farönkön pihenő mocsári teknősöket nézte. Mindig térdig koszos volt, amiért a nagymamája, Klári néni gyakran megfeddte:
– Te vagy mindig a legkoszosabb a környéken! – mondogatta sóhajtozva. Bazsi nyitott természetű fiú, aki nemritkán szóba elegyedett az ottlévőkkel. Egyszer ott ült a horgászok pihenőjénél, mert nem volt senki. Egy kiránduló család járt épp arra. – Gyertek, ott van két pad meg egy asztal, üljünk le! – mondta a fiatal férfi a többieknek. Amikor odaértek, meglátták Balázst, ahogy egyedül üldögél. – Szia, kisfiú, szabad ez a hely? – Ha szeretnétek, gyertek ide, úgyis indulok – válaszolta Balázs. A férfi, a párja, a gyermeke és a nagymama leült. A két fiú nagyon hasonlított egymásra: világosbarna haj, kékesszürke szem. Györgyi, a fiú nagymamája kedvesen mosolygott rá, és elővett egy régi vajasdobozt, amiben késői cseresznye volt. – Gyere, fogj egy marékkal! – kínálta Bazsit. A kisfiú beletúrt a mosolygó gyümölcsbe, és elvette a maga részét. – Györgyi, elmegyünk Judittal a kúthoz, hozunk egy kis vizet, addig maradjatok itt – javasolta a férfi. – Tudom az utat, megmutatom! – Bazsi büszkén ajánlotta fel a kirándulóknak. A két felnőtt mosolyogva egymásra nézett a gyerek életrevalóságán.
A kút a halőrbódéhoz közel volt, ezért a férfi javasolta, hogy nézzenek be oda is, mert olyan barátságosnak tűnt ott minden. Bementek, hangosan előre köszönt. – Jó napot kívánok, bátyám! – Jó napot kívánok! – szólt vissza Hugó lassan. – Kirándulók vagyunk, és csak be akartunk nézni, hogy elmondjuk, milyen szépen rendben tartott ez a hely. – Csendes – válaszolt Hugó mackósan. A pár egymásra nézett, aztán elköszöntek az idős halőrtől.
Közben megérkezett Klári néni. Hozott egy kis medvehagymás pogácsát. Még tavasszal rakta el, mert a környék márciusban messzire zöldellt a fokhagymás illatú finom levelektől. – Bazsikám, éhes vagy? – kérdezte szeretetteljesen. Bazsi bólogatott. A nagymamája levette a konyharuhát a halomról, és szerteáradt a frissen sütött meleg, hagymás pogácsa illata! Mindketten belemarkoltak és tömték magukba. Hugó bácsinak még a szakálla is morzsás lett.
– Öreg, szépen egyél! – emelte meg hangját kissé Klári néni. Kihasználva az alkalmat, kicsit szétnézett. Benézett a hűtőbe, a kannák mögé, és szomjúságot mímelve tölteni akart egy pohár vizet, amikor meglátta, hogy az egyik pohár alja lilásan bordós. Csípőre tett kézzel, szúrós tekintettel nézett a halőrre. – Öreg, ez meg mi?! Hol a bor?! – kérdezte számonkérően. – Nincs bor – válaszolta Hugó nyugodtan. – Ne mondd, hogy nincs, látom az alján! Nem mostad el rendesen! – a leleplezés öröme volt a szemében. – Azt nem én ittam, Ferié... – Klári néni szeme villámokat szórt: – Este találkozunk! – s mérgében elsietett. – Bazsikám, most már nyugodtan vagyunk estig! – mondta az öreg a gyereknek, aki rámosolygott. Hugónak volt még egy titka, amit nem mondott el otthon, de másnak sem igen. Mivel szerette Bazsit, ezért örömöt akart neki szerezni. – Balázskám, itt maradsz estig? Lehet, lesz társaságunk, és bemutatlak valakinek. – Maradok! – mondta a gyerek nagy örömmel.
Az órák gyorsan pörögtek a délutáni nyárban. Az öreg halőr elrendezte a napi feladatot, elvégezte az adminisztrációt. Kárász és keszeg bőven akadt a tóban, több is, mint kellett volna. Nem sokra becsülték az itteniek, ezért leadták egy vödörben Hugó bácsinak a nap végén. Nem is nagyon értették, hogy mit kezd ennyi hallal, mert vacsorára ez kicsit sok lenne, de nem foglalkoztak vele.
Mikor besötétedett, bezárkózott és odaszólt Bazsinak. – Na gyere, talán szerencsénk lesz! – megindultak a víz partján. A tó mellett volt egy kisebb tavacska is, de a kettő között csak egy szűk csatornán folyt át a víz. Sűrű fás terület volt ez, ahol a sás és a sárga virágú írisz beborított mindent. Egy nagy fánál megálltak. A gyökerei félig kilógtak, bele a vízbe. Egy kis mohás földnyelv húzódott le a vízhez, ami embernek keskeny volt, nem is lett volna értelme lemenni. De Hugó tudott valamit… – Bazsikám, vegyél ki két-három keszeget, dobd oda le a földpadra... – A gyerek nem félt sem a haltól, sem a sötéttől, megnyugtatta az öreg jelenléte. – Most várunk egy kicsit, aztán talán lesz valami – nyugtázta Hugó. Félórai várakozás után mocorgás hallatszott a víz felől. Egy csobbanó hang, aztán motoszkálás. – Vidra, Vidrus, Vidruskám! – szólt Hugó a hang irányába. Egy vidra volt, melyet a halőr évek óta etetett, és az szép lassan megszelídült. A halat megszaglászta, hártyás ujjú karmával körbefogta, leharapta a fejét, majd kiköpte. Azt soha nem eszi meg. Utána nekiállt a törzsének, és szépen elrágta, majd a másik két hal is ugyanerre a sorsra jutott. Egyszer még körbeszaglászott és becsobbant a vízbe. – Bazsi, dobj még oda kettőt, később visszajön érte – kérte Hugó bácsi. – Na, lassan ideje indulni! – megsimogatta a gyerek fejét, aki érezte, hogy nagy szeretet van az öregben.
Visszaértek a halőrházhoz, és kiöblítették a vödröt, aztán továbbmentek fel a faluhoz. Becsöngettek a szomszédba, Feri nyitott ajtót. – Na, jól érezted magad, Bazsikám? – Igen, Papa, Hugó bácsi a legaranyosabb halőr! – megölelte az öreget, és elköszöntek egymástól, a két öreg barát pedig kezet fogott. Hugó belépett a kapun, bezárt maga után, és lehajolt megsimogatni kutyáját. Már épp az ajtóhoz ért, amikor Klári néni nyitotta neki. – Hol voltál, Öreg?! – vonta kérdőre. Fáradt volt már, nem akart hazudni, de nem is szerette volna elmondani a teljes igazságot, hogy a titok megmaradjon. – Halvacsorán voltam – felelte. – Szerencséd van! Na, gyere be! – mondta megnyugodva Klári néni.
Ezen az estén végül mindenki nyugodtan tért nyugovóra…