Kevésbé ismert, hogy egy tárgy is lehet történeti forrás. Formájából, anyagából, díszítéséből, valamint – ha adatolva kerül a gyűjteménybe – általa új ismeretekkel gazdagíthatjuk az adott korral kapcsolatos tudásunkat.
Vadászfegyverekből a hazai közgyűjtemények közül az egyik legnagyobb gyűjtemény a Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárában található.
A vadászathoz használt fegyverek esetében a legfontosabb cél mindig a vad leghatékonyabb elejtése volt. Róluk beszélve, szinte mindenkinek a vadászpuska jut eszébe, hiszen napjainkban ez a legmegbízhatóbb, leghatékonyabb eszköz. A korábbi évszázadokban azonban jelentős szerepe volt az íjnak, a számszeríjnak, nem is beszélve a vadászhálóról, a vadászlándzsákról, valamint más szúró- és vágóeszközökről. Egészen a középkor végéig a harcmezőn és a vadászatban használt fegyverek között nem volt jelentős különbség. A főúri vadászok által használt eszközök mindig a legkorszerűbb és gyakran pazarul kidolgozott típust képviselték. Rövid összeállításunk a Magyar Nemzeti Múzeum Fegyvertárában őrzött vadászlőfegyverekről (kézi tűzfegyverekről) és hozzájuk kapcsolódó tárgyakról mutat be egy „szükségképpen” szubjektív válogatást.
A vadászati és hadi eszközök között leginkább az elöltöltő lőfegyverek megjelenésétől és elterjedésétől kezdve tettek különbséget. Európa számos pontján megtalálhatóak voltak azok a műhelyek, ahol vadászfegyvereikről ismertté vált, többgenerációs fegyverműves családok tevékenykedtek. A 17. századtól a vadászeszközöket a célszerűségen kívül már a presztízs is formálta. Lőfegyvergyűjteményünk kiemelkedő darabja az 1626-ban készült, keréklakatos elsütőszerkezettel szerelt elöltöltő vadászpuska, az úgynevezett „győri puska”. Ágyazata csonttal, gyöngyházzal és zománclemezekkel berakott. A műtárgy teljes felületét virágokkal, mitológiai és vadászjelenetekkel, valamint várostrom-ábrázolással díszítették. A 17. században a főúri fegyvertárak legbecsesebb darabjai közé tartoztak az úgynevezett „tersényi” vagy „csinka”-puskák. A magyar főúri körökben kedvelt – szláv eredetű – fegyvertípust, mely elsősorban vadászati célra szolgált, huzagolt csővel, többféle hosszban és kaliberrel készítették. Mind apróvadfajok – leginkább szárnyasok –, mind nagyvadfajok elejtésére is használták. Ebből a lőfegyvertípusból közel 30 darab található a gyűjteményben.
Az elöltöltő lőfegyverekhez használatos, szaruból és szarvasagancsból készült lőportartók egész Európában használatosak voltak. Míg nyugaton inkább a vadfajok, vadászkutyák, vadászok természethűségre törekvő ábrázolása volt az általános díszítőelem, addig a virágos és a geometrikus motívumok leginkább a Kárpát-medencére jellemzőek az Y formájú, gímszarvasagancsból készített lőportartókon. Szarvasagancsból, a 18. század elején készültek, formájuk kétágú, karcolt és vésett központjukban virágmintával díszítették őket. A főúri megrendelők számára készült darabokon gyakran a megrendelő család címere is szerepelt, mint például a Teleki család címere az agancskorona kétágú elágazásából kialakított darabon. Egykor a Teleki grófok tulajdonában lévő lőportartó finoman csiszolt, állatalakokkal, növényekkel, kastéllyal, Cupido alakjával gazdagon díszített darab, amelynek felső részén az 1696-os évszám látható. Lőporadagolója és a szárvégeket lezáró „sapkák”, melyeket 1711-ben szereltek rá, vésett díszű, ezüst ötvösmunkák. Érdemes kiemelni továbbá azt is, hogy a lőfegyverek vagy lőportartók esetében milyen ritka eset, hogy az eredeti hordszíj vagy vállszíj fennmarad. Jelen esetben ezt az ezüstcsatos vállszíjat láthatjuk a lőportartón.
A gyűjteményben sorakozó, a Kirner család különböző nemzedékei által készített puskák közül nem könnyű választani. A „kiválasztott” csappantyús elsütőszerkezettel készült, két huzagolt, 16 mm űrmérettel, laminette damaszkcsővel rendelkező, hátultöltő vadászpuska pazarul díszített példány. Csöveinek nagyobb felülete, agytalpa és a ravaszok kivételével minden fémrésze vésett, arannyal gazdagon tausírozott, indás, leveles, virágos díszítéssel rendelkezik. A lakatlemezek egyikén vaddisznót támadó vadászkutyák mellett a „Pesten”, míg a másikon – mögötte álló borjával –, fekvő szarvastehén alakja, mellette KIRNER mester neve tűnik fel. Szélesített csőfarnyúlványán csónakban evező, számszeríjas vadászok alakja látható. Sátorvasának kengyelét három faun arannyal tausírozott alakjával díszítették. Ravaszkengyele mögött fából készített ujjtámasz látható. Elsütőszerkezete gyorsítós. Hasonlóan szép vadász- és céllövő fegyverek hagyták el Zoller Mátyás és Antal, valamint Dahnis Gusztáv és más pesti mesterek műhelyeit is.
A városi polgárság körében elterjedt és használt lőtáblák bemutatása külön összeállítást is megérdemelne. A célba lövés mint a vadászat testvérsportja a kora újkorban terjedt el hazánkban, azonban igazi virágkorát a 19. században élte. A német származású polgárságnak köszönhetően, a 16. század végétől a történelmi Magyarország számos városában, többek között Késmárkon, Baján és Sopronban alakultak lövészegyletek. A temperával vagy olajjal megfestett lőtábláikon gyakran láthatóak különböző vadfajok, vadászjelenetek, valamint íjász, számszeríjas, valamint fekete lőporral működő lőfegyvereket használó polgárok. Sőt nemegyszer pajzán utalásokkal is találkozhatunk, amelyeknek csattanója a táblákon gyakran olvasható feliratokban, versekben van elrejtve.
Az említett példákon is láthattuk, hogy a főúri közönség, majd később a városi polgárság igényeinek kielégítése végett a vadászpuskákat és egyéb használati eszközöket mívesen kidolgozták. A gyűjteményben megannyi gyöngyház- és csontberakásos, aranylemezekkel ékesített fegyver található. Az effajta díszítések a későbbi korok fegyverein is gyakoriak voltak, de már nem olyan mértékben, mint a 19. század elejéig. Hol növényi motívumok – indák, virágok stb. –, hol vadállatok és vadászkutyák, hol mitológiai jelenetek szerepelnek rajtuk, máskor vadászjeleneteket ábrázol, illetve várostromról „mesél” a dekorációjuk. Ezek az iparművészeti remekek a fegyverekhez kevésbé értő szemlélőnek is különleges élményt nyújtanak.
Megjelent a Nimród Vadászújság 2022. évi augusztusi lapszámában.
