Részlet Bársony István Magyar természeti és vadászati képek című könyvéből.
Augusztusi meleg fuvalom szökell a lombok közt. Oly gyöngén, hogy éppen csak a levelek inognak meg tőle. A hegyoldalban patak mormol, de nem látni a vizét; valami szűk hasadékban lehet a medre, olyan helyen, ahol virág sem nyílhat. Az erdő berkes, bozótos részéből egy gyönyörű állat épp most lép ki a magas erdő határvonalára.
Egy hatos bak. Egy díszpéldánya az erős hegyi őznek. Vörhenyes bundája élénken válik ki a zöld háttérből, amint fejét magasra tartva, egy ugrással a nyíltabb területre szökik.
Néhány pillanatig mozdulatlan. Fényes fekete szeme végigfürkészi az erdőt, ameddig ellát benne; formás fejét büszkén fordítja aztán jobbra-balra; fülét kanalassá mélyítve csapja előre, úgy figyel. Most nagyot fúj, s izgatottan ugrik arrább, hogy megszökjék az apró legyektől, amelyek üldözik. Egyszerre csak leereszti fejét, s körülszaglássza a talajt, mint a nyomon levő vizsla. Orrcimpája megrándul, a keresés sietősebbé válik; most már nem tétovázva halad a bak, vezeti valami; öntudatosan, türelmetlenül szaglász egy láthatatlan nyomvonalat.
Ott egy férjre vágyó őzünő haladt el.
Az „Ördög-kút” egén új árnyék vonul át. Gyorsabban, mint a fölötte úszó bárányfelhők. Nagy madár alakja van az árnyéknak; meg nem libbenti egyszer sem a szárnyát, úgy húz el az erdő koszorúján. Az egy kőszáli sas.
Az az ember ott, a fa mellett, csak úgy fél szemmel pislog a magasba. Vár és hallgat. A síró őzsuta is hallgat azóta. A véghetetlenül nyugalmas magányban még az is esemény, hogy a fa kérgén nagy hangyák rohannak le s fel; érdemes megfigyelni, hogy rendbe szedi őket a hangyavezér; megérinti csápjával az utánasiető pajtást, azzal mond neki valamit. Aztán ő maga továbbmegy, de a kis alattvaló ott marad egy helyben, s az ezred minden katonájával közli a parancsot. Ki tudja hirtelenében, miről szól az? Ki kellene várni a végét; utána kellene lesni a hangyavezérnek, hogy hova igyek¬szik, mi a célja sietős útjának; de telik-múlik az idő, s a fényfolt kisebbedik már a hegyoldalon: alkonyatra kezd hajlani a nap.
A várakozó ember ismét szájához emeli a bükkfalevelet, s a gavallérját csalogató sutaőz hangját utánozza. Ha azt meghallja a szerelmes bak, árkon-bokron vágtatva siet a pásztorórára. A vér hévsége önti el, s vad indulattal keresi a rejtőző kedvest. Ám a vén, tapasztalt bak, amely nem egy vihart és veszedelmet élt át, s eközben rájött az aranyigazságra: „lassan járj, tovább érsz”, még ilyenkor sem veszti el egykönnyen az eszét.
***
Az a szimatoló, nyomozó hatos bak pedig ugyancsak rászolgált már, hogy az öregedő urak közé számítsuk őkelmét. Erős, sötétbarna, tövénél gazdagon gyöngyözött agancsa nem amolyan minden bokorban található ékszer.
Ah, mekkorát ugrik egyszerre!... Megneszelt valamit, s figyel. Közelről talán még azt is hallani lehetne, hogyan dobog a szíve. Első hevében önkéntelenül is eliramodik a szerelmi ígéretföld felé, ahol a sutát sejti; de aztán felülkerekedik benne az óvatosság s a bizalmatlanság: lassú, nesztelen lépésekkel, rendkívül vigyázó, apró szökésekkel indul hát arrafelé, ahol pedig – hipp-hopp! – rögtön ott szeretne lenni, ahova madárszárnyon szeretne röpülni.
A furcsa, siránkozó, félénk jajszó, amiben annyi ígéret van, ismétlődik. Most már nem lehet többé kétség. A vén bak egész figyelme azt a helyet lesi-keresi, ahonnan a sutája hangja szól, s eközben úgy rakja egymás elébe a lábát, mintha könnyű, libegő pillangóvá változnék a csülke, amint a földet éri.
Nyakát kinyújtja, fülét mereven, öblösen fordítja előre, fürkészve nézelődik. Nem mer egyenest nekivágni annak a bokros zugnak, ahol szerelmi reménysége – úgy látszik – meghúzódott; előbb egy hiúznak is dicséretére váló ravaszsággal és ügyességgel kanyarít egy jókora kört a fák közt, hogy meggyőződjék róla, nincs-e valami veszedelmes vendég a közel környéken.
Csupa izgalom a hatalmas, szép bak. Türelmetlen kezd lenni; talán az a sejtés ingerli már, hogy hátha egy jöttment kalandor ostromolja a csinos, karcsú dámát, aki minden érzelmessége mellett is meg tudja sokallni a tolakodó udvarolgatást. Hátha itt, az ő rég elfoglalt otthonában, kényúri vágyai területén tolvaj meri megnyirbálni, meglopni az ő kiváltságos jogát?...
A féltés az őzszívnek sem kisebb gyötrelme, mint akármilyen más szerelmes szívnek. S a felajzott vágyak és indulatok ez amúgy is lázas pillanatában újra szól a suta: hangja mintha aggódó lenne, mintha a szorongatottság érzete hozná ki torkából. Még mintha a vetélytárs üldöző dobogását is hallotta volna a vén bak...
No, ezt nem lehet tovább kiállani. Jaj az idegen baknak, amelyik idetolakodott! ... A vén, féltékeny állatnak minden izma feszül, amint előreszökik. Most már ellenállhatatlan ösztöne a harcnak s a szerelemnek pezsgeti vérét. Már nem ügyel, már nem óvatoskodik; szinte robogva rohan a sarjbokrok közé, ahonnan az utolsó remegő asszonyhang panaszkodott a néma erdőnek...
***
Ott áll a bak, az előtt a marcona alak előtt, aki szorosan lapul a nagy bükkfa derekához. Puskacső ürege néz az őzzel szemközt.
Egy pillanatig egymásra merednek – az ember diadallal, az őz ijedten, meglepetten. Aztán elugrik a bak. De abban a percben villámlás látszik, mennykőütés hallszik. Az „Ördög-kút” öblében a dörrenést morgó hosszadalmassággal ismétli meg a visszhang.
Rekedt, éles vészriadó hangzik az erdő belsejéből. Ott egy másik bak böffen rémülten, mialatt egyre beljebb húzódik a rengetegbe. Meg-megáll, visszanéz, újra riaszt és továbbmenekül.
Egy pár örvös galamb hasítja át az eget a mély katlan fölött, de nem ereszkedik le; nem jó itt most: nagyon is sok a lárma.
A néma vadász eldobja a megrepedt bükkfalevelet, amivel az imént a sutaőz hívását utánozta. Vállára veti puskáját s lassan lépdel arra, ahol a szerelmes bak az imént még délcegen állott.
Most ott fekszik mozdulatlanul az avaron.
Megtört szeméből eltűnt az élet, szája körül vércsepp piroslik. Dongólegyek jelentkeznek, lecsapnak derekára; az elmúlás e kérlelhetetlen hírmondói mindenütt ott vannak, ahol a halál jár.
Az „Ördög-kút” alján sötétedik, ködösödik a világ.
Fent a kerek égfoltot épp most ússza meg a visszatérőben levő kőszáli sas. Ott, ahol ő van, még csupa ragyogás a levegő; még a sötét sastollak is fénylenek a naptól.
A sas megbukik az „Ördög-kút” fölött, s lassítja röpülését. Széles köröket kezd rajzolni az égre, úgy nézi, sóváran figyeli, hogy mi történik a fák közt, a fennsíkon, ahol a vadász áll a szíven lőtt bak mellett.