Március első napjaiban jólesik visszatekinteni az elmúlt vadászév utolsó mozzanataira. Ezt az élményt élhetjük át Varga Csaba munkatársunkkal, aki a tőle megszokott módon varázsol minket a téli erdőbe.
Az ég tiszta, csillagos, napfelkeltére hideg februári reggel virrad. Az idény utolsó hatásnapján lassan gyülekezünk Álláskúton a bodrogi faluhatárban. A társaság összeszokott mozdulatokkal pakol be a kocsikba, kevés szó esik, inkább útközben igyekszünk megbeszélni az elmúlt napok vadásztörténéseit.
A hajtók között ülök, az év utolsó hajtásában narancssárga kabát feszül rajtam, és elővettem a régi, rövid csövű, nyílt irányzékú puskámat.
Kevesen vagyunk, mindössze hat fő száll ki a kocsikból a Pamuki-hegy aljában, a falu szélén. Türelmesen várakozunk, amíg a vadászok elhajtanak mellettünk, és várunk a jelre, hogy indulhatunk, mert elfoglalták állásaikat. A foxik azért jóval izgatottabbak nálunk, gazdáik alig bírják tartani a pórázaikat.
Hamarosan megjön a jel, mi pedig csendben, libasorban elhúzódunk egészen a vasút vonaláig, ilyen kevesen is megpróbálva lefedni a hegy teljes területét.
Középre kerülök, a legmeredekebb részre. Utam átvezet majd a szakadékon is a hegytető alatt, de egyáltalán nem bánom. Sok ott a váltó, a visszatörő vad is jöhet arra.
Pista különválik tőlünk, az ő feladata különleges, a kertek végében lévő akácost kell megmozgatnia, hogy a vad ne a falu felé induljon meg.
A főutcán keresztben átgázoló, kapukat és kerítéseket leszaggató harmincas szarvascsapat kísért emlékeinkben…
Megindulunk. Lassan, kimérten, nem kiabálva. Riglizünk. Legyen ideje a szarvasnak hallgatódzni, fülelni, mozdulni közben. Hogy jól megszokott járásán távolodjon tőlünk, használja a váltókat, amelyek mellett a vadászok ülnek.
Rádión tartjuk a kapcsolatot Pistával, ami azonban a domborzat miatt nem tűnik egyszerű dolognak. Ha nem is értjük, hogy mit beszél, tudjuk, hogy halad előre, és az előtte lévő vadat felénk, vagy a nyugati lejtő felé mozgatja.
Tőlem jobbra, az emelkedő felé hirtelen kiabálás támad. Sanyi bácsi disznót jelez, ami majdnem a lába alatt kelt fel, egy kidőlt fatörzs mellől. Előttem nagy a sűrűség, kidőlt fák, bokrok zűrzavara, a vaddisznó úgy fut el közöttük, hogy csak hallom, de nem tudok rá lövést tenni. Lefelé tart, át kell mennie a vasúton, ahol Szabi puskával hajt, és a patak túloldalán Gábor áll a kijelölt standon.
Két lövés csattan a sínek felől, majd hangos kiabálás, hogy „megy a disznó előre”!
Hamarosan távoli lövést hallok a nyugati oldalról. Ahogy a rét oldalához leérünk a lankásabb részre, Feri mutatja, hogyan kerülte ki a vad, hogy ment el takarásban a fatörzsek és a csenevész bokrok között. A fahídnál, a keresztnyiladékon Robinál ugyanez a helyzet, a disznó megállt, majd nagyot kerülve elhagyta a váltót, és eltűnt a domb alatti akácosban.
Egyetlen reményünk Misi, aki lent ül a patakparton a mogyoróbokrok alatt. A Rumi-oldal kivezető vadváltója ott fut el mellette, a disznó, ha nem a nyílt mezőt választja, arra kell, hogy menjen. Néhány perccel azután, hogy a fahidat elhagyjuk, lövés csattan előttünk. Amikor Misihez odaérünk, a kalapja a kezében, és boldogan mutatja a patak túloldalán fekvő, termetes kocát.
A hajtósor megáll, én a zsigerelésnek gyürkőzöm neki, míg Zoliék a kutyákat próbálják visszatartani. A vadat a patakon keresztül kihúzzuk a les alá, a mező szélére, majd a hajtással néhány perc múlva kiérünk a halastavakhoz.
A gyülekezőhöz egy borjút hoznak be a nyugati oldalon álló vadászok, amit Gábor lőtt. A Pamuki-hegyről lezúduló szarvasok ott mentek el a közelében, és a határút előtt jutott lövéshez.
A második hajtás hosszúnak ígérkezik. A Pelőcz-erdő déli oldalán indulunk, és egy teljes körrel kerüljük meg azt, ezzel megmozgatva a belső területeket is. A vadászok elhelyezése is eszerint történik, mindegyik, a hajtás bármely órájában számíthat vadra.
Ahogy az Atyales mögötti égeresben belegázolunk a szederindába, két disznó ugrik fel előttünk. Pista a vállára vett puskával nézi őket, Zoli az egyik visszatörőre két lövést tesz. eredménytelenül. Ahogy a nyugati árokparton lévő égervágást elhagyjuk, határunkat követve, balra tolódunk a hajtósorral. A kis szalonkázó réten gázolok a nagy gazban, majd beérek az Önkormányzati-tábla mögötti erdőbe. Messze vagyunk egymástól, néhol látok csak egy-egy narancssárga ruhadarab foszlányt a fák között. A tábla végét elhagyva beérünk a régi, kürtösi tómederbe. Sűrű rekettyés, ember számára majdhogynem áthatolhatatlan. Néhol csak hajolva, néhol szinte mászva haladunk tovább, mindenki ahol át tud bújni a sűrű bokrok alatt. Zoli egészen közel kerül hozzám, a kutyái előttem hajtanak. Ez egyik hirtelen megmerevedik, szőrét felborzolja. Valamit néz, de a bokor takarása miatt nem látom, hogy milyen vadat figyel. Disznóra gondolok, de már hallom Zoli kiáltását, hogy „ott a sakál”!
Gyors lövés csattan, majd a másik csőből még egy, a menekülő vad lerogy, a nehéz ólom hátul éri. A kutyák rárontanak, tépik, szaggatják, a sakál azonban nem hagyja magát, belemar az egyik lábába, majd a másik torkát keresi a fogaival.
Mindketten felemelt fegyverrel nézzük, de lőni egyikünk sem mer. A vad és a két kutya összeforr, pontosan célra tartani lehetetlen. Végül lábbal rugdaljuk el onnan a begőzölt kutyákat, hogy Zoli a kegyelemlövést leadhassa.
Már közel a hajtás vége, még a keleti oldalt végig mozgatjuk, így a kör bezárul. Az utolsó métereken, látótávolságban a keresztúttól két őz tör felém. Teljes erejükből rohannak, a bak majdnem legázol, be kell állnom egy fa mögé, hogy ki tudjon térni, mielőtt eltűnik a bodzabokrok között.
A harmadik hajtás már rövid, alig fél óra alatt végig gázolunk a Jeseszky-tábla mögötti erdőn. Év közben amilyen nagy a vadjárás itt, most éppen olyan nagy a csend. Szarvas nem áll bent, a disznó fekvőhelyek üresek. Néhány friss túrás mutatja ugyan, hogy az éjjel egy magányos vad átvonult az erdőn, de most nem találunk semmit.
A terítéken a szarvas, a vaddisznó és előttük a sakál fekszik. A meggyújtott máglyák lángját csapkodja az erős szél. Az öreg nyárfák ágai hajlonganak felettünk, ahogy körbeállva, magunkba mélyedve búcsúztatjuk a vadászévet. A meggyújtott olaj szaga jólesően keveredik a teríték ezüstfenyő ágának illatával, és ennek elegyét ruháinkba ivódva viseljük egészen hazáig.
Megjelent a szerző Szajkók című kötetében.