Éjfél körül jár az idő. Rég elesett szarvasbikák agancsain táncol a hold halvány fénye, a szoba ablakán beszűrődő utcai lámpák hideg derengése reszketteti meg a falra akasztott agancsok ágait.
Annyiszor megszámoltam már a szem- és jégágakat, a középágakat meg a villákat és dárdákat, hogy „kívülről fújom mindegyik agancsot”. Tenyeremben érzem gyöngyözésüket, orromban az eső áztatta, hűvös, szeptemberi erdő fanyar illatát. Halkan és lassan fordulok a másik oldalamra, hogy ne zavarjam mellettem alvó feleségemet.
Nem jön álom a szememre, pedig hajnalban korán kelek. Nyár közepét írja a naptár, így hajnalban őzbak után indulok. Őzbak után, ahogy évek óta, minden tavasztól.
Mire a beírókönyvhöz érünk édesapámmal, már egészen kivilágosodott. Lágy szellő seper végig az út mentén, a zöldellő erdők övezte völgyek ölén azonban még hajnal van. Lassú pára lengedez a lucernaföld felett, a vágás teteje is szemérmesen ködtakaróba burkolódzik. Hajnali harmat mossa csizmám zöld szárát, ahogy lassan és óvatosan haladok előre a völgy alján futó kocsiúton.
A bakháton, a keréknyomokban sok apró és néhány nagyobb csülöknyom látszik, némelyik annyira friss, hogy széleiken még omlós a föld, és egy-egy apró göröngy vidáman fut le a földbe vájt vadnyomok peremén. Az utat szegélyező – néhol térd felett érő – fűben jól kivehetőek az elhajlott fűszálak, melyek a vad csapáját megrajzolva, méregzölden emelkednek ki ezüstharmatban pompázó társaik közül. Szeleburdi vadmalacok játéka rajzolódik ki az út menti fűben, melyek hol jobbról, hol balról keresztezik anyjuk nyílegyenes nyomát.
Feljebb süldők is jártak, nyomaik szintén csak pár percesek lehetnek, rövid követés után meg is találom, hol váltottak be nappali pihenőhelyükre. Ott, annál a bokornál, ahol több friss túrás is látszik a nedves földben. Egy régi, kidőlt fákkal tarkított fenyvest vettek célba, melyhez egy mindig kifürdött dagonyán keresztül vezet az út.
Róluk hát lekéstem. Nagy vadjárás lehetett itt nemrég.
Lassú lépteimet még óvatosabbra váltom, megfontoltan, minden száraz ágat és minden, az útra hajló, mostanra levélbe borult gallyat elkerülve araszolok előre. Szinte észre sem veszem, hogy nem a vágások meg a lábas erdő felé kanyarodom, hanem önkéntelenül is a sűrűk irányába óvatoskodom. Fölöttem, mint egy zöld folyosó, élő alagútként friss, zöld lombú fák ágai takarják el az eget. Sokszor és sokáig hallgatózom mozdulatlanul, halkan. Nem számítva az erdő ezer hangon ébredő madarait, tökéletes a „csend”. Sem egy roppanás, sem egy visítás vagy röffenés, még egy nyikkanást sem hallok sehonnan.
Az út előttem kissé meghajlik, jobbra tér el, azonban a keréknyomok menti nyárfa törzse mellett elnézve, szemem sarkából valami szürkeséget veszek észre az úton, amely pillanatok alatt vaddisznóformát ölt, és „lebegő fülekkel” közeledik felém. Gyorsan szememhez emelem a nyakamban lógó távcsövet, hogy jobban szemügyre vehessem az irányomban kocogó vadat. Mellette nem mozog a fű, egyedül van, határozottan, az irányát tartva közeledik. A keréknyomban halad, még legalább 80 méterre lehet, így nagyságát nehezen tudom megítélni, azonban a keresőn keresztül jól látszik az orra két oldalán egy-egy felfelé hajló fehér sáv. A vadkan agyara.
A messzelátót lassan leengedem, a lőbotot a bakhátra illesztem, hogy a következő pillanatban már a puska távcsövén keresztül figyelhessem az előrenyomuló vadat. Olyan furcsán rázza a fejét – ilyenkor csapkodva billegeti fülét –, és látszólag tudomást sem vesz a külvilágról. Nem áll meg hallgatózni, nem szaglálódik, csak jön és jön, fejét rázva. A szálkeresztet már régen rajta pihentetem, a gyorsító és a biztosító is rendben, a vadkan pedig egyre közeledik. Bizsergés fut végig a gerincemen, felgyorsult szívverésemet mély lélegzetvételekkel igyekszem csendesíteni. Hirtelen nagy nyugalom lesz úrrá rajtam.
Úgy döntök, hogy várok, és csak az utolsó pillanatban engedem útjára a lövedéket, csak a legutolsóban. A vad teste már majdnem teljesen kitölti a céltávcső látómezejét, másik szememmel – szabad szemmel – nézem a már csak pár méterre lévő disznót. Ebben a pillanatban ér az út melletti, ezüst törzsű nyárfához, és ekkor veszi észre azt a furcsa, zöld valamit, ami én vagyok, ott, az út közepén. Megtorpanni már nincs ideje, hatalmasan dörren a puska, a zöld alagút lombsátra többszörösére erősíti hangját…
Mindkét fülem cseng. Egy keréknyomba csúszva rúg utolsót hátsó lábaival az elejtett vad, majd teljesen elcsendesedik. Egy lapulevelet teszek a bakhátra, oda, ahol lövéskor álltam, és lelépem a köztünk lévő távolságot: 20, 21, 22 lépés. Alig tizenöt méter!
A vadhoz lépve látom, hogy szája mindkét szegletében tekintélyes és teljesen ép agyarpár fehérlik, rajta nemrég megrágott fűszálakkal. Ahogy az agyart vizslatom, a vad szájából kiáradó, furcsa szag csap meg. Határozottan kellemetlen, édeskés, a bomló hús szaga. Az út melletti rézsűre húzom vaddisznómat, és átfordítom. Döbbenetes látvány fogad. Először azt hiszem, hogy egy korábbi lövés sebeit látom, azonban alaposabban megvizsgálva pofájának jobb oldalát, nem látszik rajta lövés bemeneti nyílása. A szeme alatt azonban egy férfitenyérnyi helyen hiányzik a szőr. A csupasz bőrén nyílt, véres sebek, közvetlenül a szeme alatt pedig egy pár centis, mély hasadás látszik, tele nyűvel. Csak úgy nyüzsögnek. Jobb szeme beesve, a szemüregben is töméntelen mennyiségű légylárva tekereg. Nagyot kaphatott egy vetélytársától, és a vágás elfertőződhetett. Mit szenvedhetett szerencsétlen!
Irgalmatlanul viszkethetett a seb, ezért vakarta véresre pofáját. Így kophatott le róla a szőr, így sebezhette ki vastag bőrét a fák durva kérge.
A vad mellett térdelek, és – érdekes módon – megkönnyebbülést érzek. A közelben egy kakukk hirdeti az új élet reménységét, az örök erdők májusi szólamaihoz egy feketerigó sző kedves dallamot, távolabb örvös galamb búg, és a fák felett itt-ott felsejlő világoskék égboltról a nap nevet le rám. A lágyan kelő tavaszi szellő magasan köröző, öreg egerészölyv tollait simogatja. Hangjukban és mozdulataikban az örök természet, a feloldódás és a megkönnyebbülés; egy lassan kocogó, billegő fülű és nevető szemű, gondtalan vaddisznó képében tekint vissza rám.
(Megjelent a szerző Parázsló alkonyat című könyvében)