Hűvös, szeles, felhős áprilisi hajnal. Még csak három óra, s én odakint vagyok a barna vágásban, ahol alig-alig zsendül még néhány gyenge cserje.
Lassan botorkálok az erdei úton, amelyet csak pillanatokra hint meg fényével a felhőfüggöny mögül kikandikáló hold. Teljes még az éjszakai sötétség. Ezelőtt egypár órával is ilyen volt. Április legelején mindegy az odakint: éjfél van-e vagy hajnali három óra. A nappali életnek ilyenkor még egyetlen hangja sincsen. Fúj a szél, s minduntalan belém csimpaszkodik egy-egy torzonborz kölyke Aeolusnak. Megtépáz s benyúlkál a kabátom ujjába. Majdʼ hogy le nem szedi a kalapomat. Leszegett fejjel fordulok szembe, úgy vitatkozom vele. Bizʼ előremegyek, hiába akarna visszafordítani.
Amint a kanyarodónál egy percre megállok, hogy tájékozódjam, erős csapkodással száll fel a mellettem levő fáról egy nagy madár. De nem búcsúzik el. Csak egy emelettel feljebb kívánkozik. Onnan pöröl velem lármás szóval: „Kakat! Mit akarsz itt? Kakat!”... Egy fácánkakast zavartam meg éjjeli nyugalmában. A nagy éberség, hogy halk mozgásomra ennyire megriadt, mégis a hajnalt bizonyítja, hiába mutat éjszakát az erdő képe.
A kakatolás hamar elhallgat, amint a fácánszállástól továbbvonulok, de a felhős égen más hang vált át fölöttem. „Háp!... háp!... háp!” – mondja egyforma időközökben egy bolygó gácsér, amelynek éjfélkor éppúgy eszébe juthat, hogy egy fordulóval másik vízre induljon, mint most. Víz köríti az erdőt, és sok a vadruca benne. A sötétségben csak ezek mozognak ilyen korán is, nyugtalanul, és néha szinte súgva szólongatják egymást, olyan halkan, rekedten hangzik a „háp-háp”-juk.
A fiatal erdő szélén buja aszatfű sűrűsödik. Közötte bokrok gömbölyödnek. Csupasz valamennyi, s ugyancsak zörgősen didereg. Amint meghúzódom az egyik mellett, Aeolus máris forgószél alakjában pördül meg körülöttem. Mintha elvesztett volna, s most bolondul keresne. Minden bokorba belebújik, s amint hirtelen rám talál, végigsuhogtatja rajtam a bokrom vesszeit. A rongyos felhők közt van egy, amelynek nagyon is borús az arca. Amint közeledik, hallom, hogy potyog a könnye. Csakhamar érzem is, és féltékenyen dugom előle a puskámat, nehogy csúffá tegye, beáztassa. Nem tart soká ez a húsvéti locsolkodás. A szomorú felhő úgy elmegy, ahogy jött. Utánanézek, s úgy tetszik, mintha gyászlobogót vinne odafent valaki, aki láthatatlan.
Még most sincs egyéb hang, csak a szél tutulása. Még nem ébred az erdő. Előttem tisztás terül, amelynek a határa beleolvad a túlsó oldalt borító homályba. A tisztáson egy árnyék jelenik meg, amelynek a nyomán több is mozog. Szemmeresztve figyelem, mi az ott. Kecses, ügyes, nesztelen szökéssel haladnak az árnyak; meg-megállnak, csipegetnek, bizalmasan közelednek. Három őz kereste fel itt az erdei legelőt: a mama meg két tavalyi csemetéje. Zajtalanul tűnnek el a bokrok közt.
– „Böff!” – riog mögöttem egy nagyot a vén bak, amely úgy jött a fű közt, mint a macska, s mihelyt szimatot kapott rólam, veszett robogással, lármával iramodott be a sűrűségbe. Még a szívem is megdobbant a bolond ijesztgetésre, amely folytonos szidással hangzik felém a távolodó bak irányából. Amíg azt hallgatom, megreped a homály a keleti égen, s egy kis zöld keveredik a széles szürkeségbe. Az már a valóságos hajnal első jele. De nyomban megéled a többi is. Bent, az erdőben, egy vén fa tetején mintha pörgővel játszana valaki: a legkorábban ébredő harkály, amely így zörget-kopogtat a rovarság búvóhelye körül, s el-elkapkodja a kíváncsian kimerészkedőket. Mialatt azon tűnődöm, hogyan látja meg a piciny lényeket ebben a szürkületi világításban, rendre megszólalnak a fácánkakasok, s felváltva üzengetnek egymásnak, hívják a tyúkjaikat. Visszhangosan, élesen, szinte követelően rikkantják: „kakat!” S erre az ébresztőre nagyot csikkan egy rigó, utána pedig, mintha magában elmélkednék, halk, gagyogó hangokat hallat rejtekében.
Most már vége az éjszakának. Most már a holdfény villózöldjébe a hajnali derengés fénytelen világítása keveredik, s amazt mind jobban elnyomja. A fák körvonalai tisztábban rajzolódnak ki a szürke levegőben, s a nagy ébredést fennen hirdeti egy szürke varjú, amely lomhán úszik az erdő fölött, s tele torokkal recsegi: „kár-kár!”
Mozdulatlanul állok, s megfeszített figyelemmel hallgatózom. Minden pillanatban jöhet, amire várok. Ez az „Ő” ideje; ez a hajnali szürkület. Ilyenkor a csepergő, szemecskélő eső még jobban ingerli, hogy megmozduljon, s végigsétáljon az erdő fölött. Az éjszakai hangulatnak, amit meglopni vágytam, s amivel teleszívtam magamat: vége. Most a hajnal az úr, a röpke hajnal, amelynek mindössze negyedórája van az „Ő” számára. A rigók mind hangosabbá válnak. Ezeket a nagyszájúakat már el sem lehetne csitítani. Nyitott szájjal lesem Őt, az ő várva várt hangját. Végre-valahára belecirpan a többi zajba; utána nyomban hallani a morgó, nyöszörgő korrogást; aztán az alig világosodó égen megjelenik egy fantasztikus árnyék, egy libegő, bagolymódra röpülő hosszú csőrű madár, amely szinte mámoros imbolygással szeldesi át az űrt. Ez „Ő”! Az erdei sneff egy vándorpéldánya. Búcsúzgatva járja végig a vágást, elkanyarodik téveteg útjain a szálerdő felé. Amíg a hangját hallom, egyéb nesz nincs számomra. Csak ez az egy izgat. Ez az egy tölt el reménykedő vággyal: vajha erre jönne!
A rigók csacsognak, a kóborló gácsér megint fellármázza a környéket. Még egy fokkal világosabb a hajnal. A sneffhangok végképp elhallgatnak. Az a bizonyos negyedóra elmúlt. Most már csak közönyös mozgás zaja, lármája jelentkezik itt mindenfelé. Nem várok tovább a meztelen bokor mögött, amely úgysem bír elfedni. A hűvös tavaszi hajnalból lassanként reggel lesz. A színárnyalatokat is tisztán meg lehet különböztetni, s az erdei tisztáson megakad a tekintetem valami gyönyörűn.
Milliónyi kék szem mosolyog fel rám, amerre csak nézek. Annyi az ibolya, hogy akarva, nem akarva, kék bokrétákon kell végiggázolnom, bármerre fordulok is. A levegőt a zsenge füvekről felszakadó nyers szag s az ibolyamezők illata mámorítóvá teszi. Már a nap is fent van, s oszlatja a felhőket. A szürke drapéria közt nagy, fényes kék foltok támadnak, amelyek mind jobban terjeszkednek. Itt a tavaszi reggel: itt a verőfény, amelytől minden nappali életnek az ereje megnő.
Célt sem keresve járom az erdőt, s ahogy kivetődöm vízmosta szélére, a partot borító gyökerek közül nehézkesen száll ki egy pár tőkés. Itt volt szerelmi légyottjuk a puha, sima, part menti zátonyon, ahova a kelő nap első sugarait szórta. A gácsér hápogva vergődik fel, mintha fáradt volna. Maga elé ereszti a tojót; azután emelkednek, emelkednek, de csak a fiatal erdő szintje fölé. Ott kanyarognak, forognak egy darabig, visszavágynának a vízre, de jólesik nekik ez a reggeli séta is a felséges, remek verőfényben. Ők már itt laknak, itt telepedtek meg. Családi örömeik tanúja ez a sűrűség lesz, ahol valamely csendes zugban, rejtett, korhadó tőkén fészkel majd rucáné.
Nézem a boldog, megelégedett párt, amelynek most a világ minden egyéb gyönyörűsége semmi, s közben megüti a fülemet valami szomorú, méla, panaszkodó hang. A fájdalom dala, a lemondás remegő sóhajtása, amely valahonnan az erdő mélyéből száll idáig. Egy örvös galamb búg, nyög, eped: úgy vall szerelmet, úgy csábít valakit magához, akiért bolondul. A csendes erdőnek nincs ennél lágyabb, remegőbb, olvadóbb hangja! Valahányszor hallom, mindig sajnálom, hogy nem éjjeli madár az örvös galamb. Milyen hangulatos lenne, ha az éjfél hallgatag órájában, amikor minden más nesz elcsitul, az örvös galamb esdeklő, kínba fulladó búgását hordozná felénk a messze völgyekből a szél!...
Egy sudár nyárcsemete tetején ujjongó hozsannával köszönti a napot egy hím tengelic. Zengő, csengő dalára figyel e pillanatban az egész erdő. Hallgat a varjú, hallgat a gácsér, hallgat a fakopáncs. Még a rigók is azt gondolják: ejnye, beʼ szép hangú legény az ott! S amint megéljenzik: olyanná válik hirtelen felcsendülő zavaros lármájuk, mintha kacagnának.
(Megjelent az író Az én nagytemplomom című kötetében)