Széchenyi Zsigmond írja a magyar vadászok körében méltán legendássá vált, Ahogy elkezdődött… című kötetében az alábbi gondolatokat:
„Rájöttem – történelmet, különösen vadásztörténelmet tanulmányozva –, hogy a háború utáni vadirtás bezzeg nem újság! Hogy az mindig úgy volt. Amióta világ a világ. Helyesebben, amióta olyan a világ, hogy nem vadászhatunk benne mindnyájan. Ez az állapot pedig régen tart már, bátran mondhatjuk, emberemlékezet óta.
S a sikertelen háborúból hazaözönlő elcsüggedettek, lefojtott keserűséggel túltelítettek, a munka, sőt munkakedv nélkül, fáradtan, éhesen, főleg pedig hazaváró szeretet híján maradottak – legelőször az ártatlan vadállománynak esnek neki. Azt öldösik-pusztítják, azt nyilazzák-gépfegyverezik – évezredek óta! Ősi pszichózis ez, minden vesztett háború elmaradhatatlan, természetes következménye.”
Talán ennyi elég is a műből, hiszen bemásolhatnánk ide egész fejezeteket is, de annak nem lenne értelme. Ez a könyv sokaknak megvan a polcán, csak egy mozdulat levenni, akinek pedig nincs, könnyen, gyorsan és olcsón beszerezheti. Megéri.
Az ide citált rész nem arra való, hogy azt kezdjük el találgatni, vajon ki lesz a győztese és ki a vesztese a szomszédban dúló háborúnak, de még csak arra sem, hogy ragaszkodjunk a jelenleg zajló konkrét eseményhez, sőt úgy általában a háborúnál sem kell leragadnunk. Inkább azt javaslom, hogy gondolkozzunk el azon, az emberi természet része, hogy a komoly krízisek, sokkoló események, nagy társadalmi drámák idején hajlamosak vagyunk a féktelen pusztításra. Azért időszerű erről beszélni, és azért kell erre emlékeztetni magunkat, mert Európa legtöbb országában generációk hosszú sora nőtt fel békében és – a világ többi részéhez képest – jólétben. Könyvekből, filmekből és idősebbek elbeszéléseiből elméletben tudjuk, hogy mire képes az ember, ha embertelenné válik a környezete, de az egészen más, mint amikor saját bőrén tapasztalja ezt valaki.
A szomszédban dúló harcok, öldöklés, pusztítás mindenképpen figyelmeztet minket erre, valamint arra is, hogy ha másként nem, de az életmódunk megváltozásával ránk is hatni fog mindez. Márpedig nem csak a háborúkat, hanem az ilyen jellegű változásokat is emberi, társadalmi reakciók követik.
A vadászok hagyományokra épülő etikai normarendszer szerint űzik a mesterségüket és a szenvedélyüket. A természet szeretete és a kezünkben lévő puska tisztelete miatt fegyelmezettségre vagyunk ítélve. Nálunk a jogkövető magatartásnak nagyobb jelentősége van, mint másoknál, hiszen a puskánkkal ölni lehet, rossz döntéseinkkel jelentős károkat okozhatunk egymásnak és a természet többi teremtményének.
Mindezekből számomra az következik, hogy a felelősségünk is nagyobb az átlagnál, különösen krízis idején. Nem tudom, hogy az elkövetkező hónapokban és években milyen konkrét helyzetekben lesz ennek jelentősége, de azt igen, hogy ha eljön az ideje, akkor fel fogjuk ismerni.