Saját kísérletemből jól kirajzolódott, hogy mind a speciális szaghatáson alapuló Vadóc V vadriasztó és a hagyományos gazdálkodók által használt fáradt olajos rongy is megtette a kívánt vadriasztó hatást.
A két kezelés a vadban – jelen esetben az őzben – kiváltotta a bizalmatlanságot, így jóval kisebb mértékben károsította a vizsgált fákat és csemetéket a kontrollparcellákhoz képest, akár tisztítási, akár rágási kár esetében. A vizsgált időszakban a vaddal szemben megkönnyítette a védekezést, hogy csak az őz ellen kellett megóvni a gyümölcsültetvényt, mert bár más vadfajok jelen voltak a gyümölcsösben, melyeket vagy közvetlenül láttunk vagy a nyomukkal találkoztunk (meze inyúl, fácán, vaddisznó), de az enyhe tél miatt találtak maguknak a környező kultúrákban/területeken táplálékot, így egyáltalán nem, vagy általunk nem tapasztalt károsításuk volt. A vadkár elleni védekezést fontos összeegyeztetni a földtulajdonossal, ugyanis a földtulajdonosnak a vadászatra jogosulttal közösen kell fellépnie a vadkár ellen. Fontos javaslat lenne az is, hogy a gazdák próbáljanak olyan növénykultúrákat vetni a gyümölcsös környezetében, amelyeket kevésbé kedvel a vad akár táplálkozóhelyként, búvóhelyként vagy szaporodóhelyként: például szálkás búza, árpa. Ebben az esetben ajánlatos segítséget, tanácsot kérni hozzáértő gazdálkodóktól és a vadgazdálkodóktól, hogy mely növénykultúrákat kedveli kevésbé́ a vad, de persze ez a vetésforgót és a gazdasági szempontokat figyelembe véve nem igazán megoldható. A vadászatra jogosult szempontjából ajánlatos a vadkárnak kitett területeknél, jelen esetben gyümölcsös esetében, vadkárveszélyes időszakokban az elcsalogató etetés. Ha a földtulajdonos a vadászatra jogosulttal közösen a lehetőségeikhez mérten megtesznek mindent a vadkár elkerülése/csökkentése érdekében – vadriasztó szereket alkalmaznak akár speciális szag vagy ízhatáson alapulót, akár hagyományos szag alapút, vagy ha ezeket kombinálják a mechanikai védekezéssel, hangágyúval, villanypásztorral, körbekerítéssel, őrzéssel, riasztással, fegyveres gyérítéssel stb –, akkor véleményem szerint a vadkárok kifizetése és a konfliktus is elkerülhető lenne a földtulajdonos és a vadászatra jogosult között. Természetesen a nagyvadállomány csökkentése is fontos feladat, ami viszont teljes mértékben a vadászatra jogosultat terheli, ezt viszont sokan nem szívesen teszik meg, illetve nem is tehetik meg, ugyanis, ha lecsökkentik a vadlétszámot, az számukra anyagi veszteséget jelent.
A hazai szarvasfélék (jelen esetben az őz) előszeretettel fogyasztják például a különböző fák rügyeit, fiatal hajtásait, amellyel jelentős mértékű „rágáskárt” okozhatnak, illetve agancstisztítási időszakban lehántják a fák kérgét. A tisztítási kár csak akkor okoz gondot, ha még fiatal a fa. Tíz-tizenöt rügy elvesztése, illetve a tisztítás során, ha túl nagy sebet ejt a fán egy fiatal fa el is pusztulhat, de még ha ki is heveri, a fán keletkező sebek a növényi kórokozóknak (Cytospora spp., Nectria spp.) lehetőséget add megfertőzni a fát. A gyümölcsösökben egy kissé más a helyzet, mint egy erdőtelepítésben, ugyanis idősebb fák körberágása és felkopaszítása a gazda törekvéseivel ellentétben magasabbra szorítja a korona aktív, termést adó részét, így a termés betakarítása is nehezebb lesz. Mindezek tudatában, azt a következtetést vontam le, hogy egyes alföldi viszonyok között, ahol az egyetlen szarvasféle az őz, a tisztítási és rágási károk igen nagy mértékben csökkenthetők a szagalapú készítményekkel, legyen az speciális vadriasztó, vagy hagyományos fáradt olajos rongy, viszont ennek az ideje korlátozott, ugyanis a vad egy bizonyos idő után megszokja és az éhség, vagy a nyugodt élettér lehetősége felülkerekedik a bizalmatlanságon.
Adataimból jól látszik, hogy jelentősen kevesebb kár történt a védett területeken, mint a kontrollparcellákban legyen szó akár tisztítási-, akár rágáskárról. Így arra a következtetésre jutottam, hogy a szagalapú készítmények használata bizonyos vadkár csúcsok időszakában az ajánlatos. Ilyen időszakok lehetnek: az agancstisztítás időszaka, vagy a betakarítás előtti időszak, amikor nem akarjuk, hogy a vad a táplálkozásával csökkentse, illetve rontsa a betakarított termés mennyiségét, illetve minőségét.
