A kocsis gyengéden megrántotta a kötőféket, amikor az istállóból kilépve, a sárga ló táncolni kezdett. Szabad kezével végigsimított a kanca orrán, ettől az állat kissé megnyugodott.
A sövény mellett ott állt a kocsi, az idősödő ember a rúd mellé állította a sárgát, majd komótosan felszerszámozta. Miután körülnézett, és látta, hogy van még idő az indulásig, zsebéből kockacukrot vett elő, majd tenyerén a lónak kínálta. A kocsinak dőlt, hallgatta a jóízű ropogtatást, és a ház felé nézett.
A melegedő, napfényes májusi délutánon a házból három ember lépett ki. A férfi vállán puska feszült, egyik kezével a hátizsákot, a másikkal pedig egy hétéves forma kislány kezét fogta. Mellettük fiatal nő álldogált.
– Apa, kérlek, nagyon szeretnék veled menni! – szólalt meg a gyermek.
– Most nem lehet, drágám, vadászni megyek. Holnap elviszlek gyöngyvirágot szedni, ígérem! – válaszolta az apja.
A kislány szomorúan a nő ölébe kéretőzött, majd könnyes szemmel búcsúzott.
– Menjünk, bátyám! – szólt a kocsisnak a fogatra kapaszkodó ember. A kanyar előtt még visszanézett; kislánya ekkorra már vidáman, mosolyogva integetett utánuk.
Elhagyták az utca utolsó házait. Elmaradt mögöttük a kis falu is, csak a természet hangjait lehetett hallani, és a fák, virágok illata érződött körben mindenütt, ahogy a kocsival poroszkáltak.
– Misi bácsi, menjünk a régi tölgyes felé, de csak úgy mellette, végig az úton! A lap felé eső búzába, lucernatáblába hamarosan kiállhatnak a bakok. Láttam a minap egy kedvemre valót. Nem valami öreglegény, de szebb agancsot nemigen tud már felrakni. Jó lenne, ha lövést tudnék tenni rá – sorolta inkább magának a vadász, de a kocsis értette a mondandó lényegét.
A keresztútnál elfordította a fogatot, és a rövid, de elég meredek kaptatónak húzta a ló istrángját. A sárga megérezte a rézsűt, nekifeszült a szíjaknak, így hamarosan felértek a dombtetőre. Lassan leereszkedtek a túlsó oldalon, és a nagy szálas erdő melletti úton poroszkáltak tovább. A ló nyugodtan, szinte lépésben húzta a kocsit, a vadász hátul pedig az ölébe készítette a puskát.
Jobbról a régi tölgyes már kezdett árnyékot vetni az útra. Hatalmas szálfái között messzire elláttak a fogatról, aljnövényzete ritka volt, csak néhány csenevész bokor tenyészett a szélső fák között. Az út száraz volt és zötyögős, de a kocsin kényelmesen üldögéltek mindketten. A puskát tartó ember hol a tölgyest figyelte, hol pedig kifelé fordulva nézegetett a keleti oldalon egymás után sorakozó termőföldek felé.
A búza szára már magas volt, lassan hányta a kalászt, és az enyhe szélben haragoszölden hajlongott az erdő mellett. Az álló őzbakot észre lehetett volna venni benne, de a táblák üresek voltak. A kocsis továbbhajtott az úton déli irányba – arra, ahol a gabonát lucernavetések váltották fel. Azok a néhány héttel korábbi kaszálás miatt jóval alacsonyabbak voltak, friss hajtásaikat pedig szívesen legelték az őzek, akár napközben is.
Megálltak az egyik kanyarulatban. Innen jól oda lehetett látni a lucernásra, a vadász ezért felállt a kocsin, és a távcsövén át szemlélgette a határt.
Meg is szólalt hamarosan:
– Ott van. Kint áll az árok mellett! Az a bak, biztosan... – mondta, és a hangja kicsit megremegett közben.
– Misi bácsi, menjünk lassan tovább, csak semmi hirtelen mozdulat, mert már bennünket figyel! – kérte az öreget. – Amott, annál a kihajló fánál lelépek a fogatról, maga meg csak nyugodtan hajtson, mintha ott sem lenne... Ott már illő távolságra leszek tőle.
Elindultak, és miközben a sárga ló nyugodtan haladt az úton, a vadász összegörnyedt, egy alkalmas pillanatban a földre tette a lábát, majd néhány lépés után megállt az egyik nagy fa törzse mögött. Kezét a fához támasztotta, és lövésre készen felemelte a fegyvert.
Az őzbak feszülten figyelte a fogatot. Ahogy ott állt a lucernatábla szélében, a fejét felszegte, teste, akár a felajzott íj, ugrásra készen várakozott. Mikor a kocsi elhaladt előtte, kissé utánafordult, így az oldalát mutatta az öreg erdő irányába. Nézte a lovat, a bakon ülő embert, és már éppen lépett volna egyet, amikor fület sértő csattanás hallatszott. Lövés dördült.
A vadász csak annyit látott, hogy az őz megperdül, és a tábla vége felé inal. Hatalmas ugrásokkal falta a távolságot, lába zajos dobbanással rugaszkodott el a talajról újra meg újra. Az erdő felé vette az irányt, a kocsi előtt puskalövésnyire átvágott az úton, majd eltűnt a fák között.
A fogat közben megállt, és az öreg végig követte a tekintetével a bakot. Közben a vadász is odasietett, és megkérdezte:
– Misi bácsi, látott valamit?
A kocsis bólintott, majd így felelt:
– Elhibáztad, fiam, láttam, hogy a golyó a hasa alatt vágta a földet. Futni is úgy futott, mint aki sértetlen. De azért menjünk a rálövés helyére!
Odaballagtak, és alaposan körülnéztek a lucerna rövid szára között. Megtalálták, hol állt a bak, és a csapáját, hogy merre futott. Végigkövették az erdőig, belépkedtek a fák alá is. Sebzésnek nyoma sem volt.
Az erdő szélén még tanakodtak egy kicsit, majd a vadász így szólt:
– Mehetünk, bátyám, legalább nyugodt vagyok, hogy tényleg nem találtam el. Holnap délelőtt azért visszajövök, elhozom a kislányt is... Rengeteg itt a gyöngyvirág.
Egy kis katlan bejáratánál álltak, amelynek az alján és meredek oldalain, mint valami üde, zöld takaró, mindenhol gyöngyvirágbokrok virultak. A földre fekvő, sűrű levelek közül kiemelkedő vékony, törékeny szárakon apró virágok fehérlettek. Az illatuk nehéz volt és bódító, teljesen elnyomott minden más erdei illatot.
A lassan beálló, hűvös alkonyatban egészen hazáig elkísérte őket.
Másnap délelőtt a kislánnyal alig lehetett bírni. Türelmetlenül várta, amíg apja befogja a szép lovat, és őt is a bakra ülteti maga mellé. Lassan poroszkáltak az úton a tölgyes mellett, amikor a kislány – már sokadszorra – megkérdezte:
– Apa, tényleg elfutott az őzbak?
A vadász mosolyogva válaszolt:
– Tényleg. Elfutott, sértetlenül. Megnéztük alaposan, de nem találtam el.
Közben odaértek a katlan bejáratához. Leszálltak a fogatról, a kislány a kezébe fogta kis fonott kosarát, majd belegázolt az aljnövényzetbe. Alig pár lépés után észrevette a gyöngyvirágokat. Terítve volt velük az erdő mindenütt. Letérdelt, aztán szedni kezdte őket, hamarosan takaros csokornyit szorongatott a kezében, majd a kosárkába rakta. Az apja csak állt egy fához támaszkodva, és mosolyogva nézte, ahogy szorgoskodik.
A kislány egyszer csak felállt, úgy tűnt, hogy nem akar már több virágot szedni. Megindult a vadász felé, de megtorpant, mert valami zaj hallatszott az erdőből. Megreccsent egy száraz ág. Felkapták a fejüket, és mindketten a kis meredély legmagasabb pontja felé néztek.
Egy őz tűnt fel a horizonton. Ugyanaz a bak volt, és éppen a lucerna felé tartott; látszott már a teste is, amikor megtorpant. Egyetlen pillanatig várakozott csupán, majd inai megfeszültek, és elugrott. Lábának hangos dobbanását jól lehetett hallani az erdőben.
A kislány az apjához szalad. Izgatottságában egy ideig csak kapkodta a levegőt, kicsi szíve hevesen dobogott, majd felnézett, és megszólalt:
– Apa, ez az őz… valami gyönyörű volt… éppen, mint ez a nagy csokor gyöngyvirág!
(Megjelent a szerző Gyöngyvirág című kötetében)