Az egész évi munkák után elérkezett a megpihenés ideje. A lélek lecsendesülése, megérkezés az ünnepekhez
Az idő kissé zimankós volt, az ég szürke és a levegő hideg, de a hó csak nem akart esi. Jó lenne a fehér karácsony, ha másért nem, akkor legalább a gyerekek miatt. Ilyenkor az ünneplőbe öltözött táj a legszebb, ami nemcsak belülről, hanem kívülről is megmutatja, hogy ezek a napok mások, mint a többi. Talán egész évben erre vár mindenki, itt mutatja meg legszebb arcát az év. De nem lehet várni tétlenül, tenni is kell érte! Ahogy kívülről, úgy belülről is helyére kell tenni a dolgokat.
A kis sötétzöld terepjáró lassan kapaszkodott fel a hegyi úton. A falu szélét elhagyva, az aszfaltról először a murvás, majd a földes erdei út következett és az vezetett át kanyargósan a bükkösön. A földes vájat gyakran volt sáros, de szerencsére most a hideg miatt könnyen járható volt.
Gyuszi bácsi, mielőtt bezárta volna maga mögött a nyikorgó vasajtót, lerázta nadrágjáról a tűleveleket. A koszorúról eshetett le pár darab, amit a mama sírjára vitt. Ünnepekkor mindig kimegy hozzá. – Milyen kár, hogy már nincs itt! – sóhajtott egyet magában. Kissé elmélázott, de a kipufogó monoton hangja visszarántotta a jelenbe. Leállította a motort. Ideje átöltözni, van még pár dolog, amit el kell rendezni.
Az ajtó mellett felakasztotta kabátját és a kalapját. Az asztalon kis tölgyszeletek sorakoztak, amik már hetek óta száradnak. Egy fatálban néhány fenyőtoboz, mellettük könyvek magasodtak. Közöttük néhány levélnyomat: tölgy, borostyán, páfrány és egy kis kérges zuzmó. Ránézett a kandalló mellett a faragványra. Hosszú munka volt kifaragni a jelenetet az állattokkal, a háromkirályokkal, a jászollal, a kisdeddel. A nyár és a nyír szépen engedelmeskedett a kérges kezeknek. – Remélem tetszeni fog a gyerekeknek! – gondolt rájuk örömmel.
Átöltözött, bedobta hátra az ásót, lapátot, egy zsák kukoricát, meg egy kis szénát. Az autó szerencsére jól bírta a terepet, de nem is kellett túl messzire mennie. A vadetetőnél kitette a szénabogját, kicsit elrendezte, körbejárta, minden rendben volt. Irány a következő állomás! Nem sokra rá érkezett meg a szóróhoz. A zsák kukoricát kivette, elrendezte. Megnézte a sózót, ott is mindent rendben talált. Elégedettséggel töltötte el Gyuszi bácsit, hogy halad a feladatokkal, de volt még egy utolsó, fontos munkája az erdőben. Ehhez többet kellett mennie, de megérte. Miután megállt, a kocsival, kivette hátulról az összehajtott kenderzsákot, az ásót és a lapátot, majd megindult befelé a sűrűben. Jó negyedóra múlva ért el ahhoz a helyhez, ahol fenyvesek voltak. Már nyáron kinézte magának az egyik kis fenyőt. Óvatosan kiásta, a földdel együtt betette a zsákba, majd spárgával átkötötte. Nem volt nagy fenyő és ez még az ünnepek után újra meg fog indulni, amikor visszahozza majd az övéi közé. Nagy örömmel indult meg visszafelé!
Miközben robogott a hazafelé vezető úton, volt ideje gondolkodni sok mindenen. Jó kedvű volt, hogy a maga részéről megtette, ami akart. Lesz még otthon is egy kis feladat, de a nagyját letudta. Amíg vezetett azon tűnődött, hogy néhány bükknek milyen nagy gyökere van, ami, ha nem is túl mélyen, de szélesen elterülve kissé rálógott az útra. Voltak, amik szálfa egyenesen álltak, ám néhány enyhén megdőlve meredezett koronájával az ég felé. Vajon miért nem dőlnek ki? – kérdezte magától. Lehet, hogy nemcsak a földbe fogódzkodnak, hanem egymásba is. A felszín alatt egymásba kapaszkodva, egymás megtartóivá válnak, s így fonódik össze közös sorssá egyéni élettörténetük. Talán mi emberek is ilyenek vagyunk, mint a fák.
Végre megérkezett. Az autóból kipakolt, ma már többet úgy sem megy ki. Még van vissza egy kicsi a mai napból, ezt még ki kell használni. A földlabdás fenyőt betette az előkészített dézsába és meglocsolta. A kis tölgyszeleteket megcsiszolta, egy ecsettel finom lakkréteget húzott rá és a szép barna kérget is átkente. Kivette a könyvek közül a lenyomatokat. Finoman ráhelyezte a fára és még egy lakkréteggel bekente. Talán a páfrány volt a legszebb, mint egy kis zöld fenyőfa úgy díszelgett. – Hátuljára már csak egy kis spárgát kell ragasztani és kész a karácsonyfadísz! – állapította meg elégedetten. A tobozokra zsineget kötött és később, amikor már megszáradt a többi, feldíszítette a fát.
Az éj lassan hívogatni kezdte, egyre gyakrabban ásítozott. Még rakott a tűzre, szerette hallgatni a fa pattogását. Ledőlt és az ágyból nézte a narancssárgán fénylő szobát. A karácsonyfát, a díszeket, a jászolt. Tekintete a falon lévő képekre kúszott, majd megállt az ágy melletti kis szekrényen. Sóhajtott egyet. Közelebb hajolt és megsimogatta a bekeretezett képet: – Boldog Karácsonyt, Mama! – suttogva mondta és mosolyogva hunyta be a szemét. Még elmondott egy imát és megpróbált aludni.
Fejében a napi történések kavarogtak. Szerencsére elvégezte a munkát, amit akart, mindennel kész lett. A karácsonyfa feldíszítve, az ajándékot befejezte, a gyerekek örülni fognak, az állatoknak van mit enni. Eszébe jutottak a fák és a gyökerek. Mintha a fák égbe nyúló koronái felfelé is kapaszkodnának valamibe. Lehet, hogy nem csak a felszín alatti világ kapcsolódásai léteznek? A láthatatlan világ kapocsként köti össze őket. A szíve magában hordozta az erdő csendjét. Kint sötétség volt, de belül ragyogott. Elhalkult minden. Túl az elérhetőn, fény gyulladt a lélekben.
S akkor ott, puhán, hangtalan, talán valami leszállt a szív csendjébe…