Pintér Norbert vadászíró, a Nimród állandó szerzője mondja el alább, hogy mi jutott eszébe Széchenyi Zsigmond születésének 125. évfordulója kapcsán. Sokunk érzését fogalmazza meg, a tőle megszokott magával ragadó stílusban.
Kinek adatott meg, hogy gyermekként, örömteli eseménysorozatként élje meg a vadásszá válás minden pillanatát?
Széchenyit olvasok – sokadjára – és irigykedek. Nem a rangra, a társadalmi státuszra, a földrészek bejárása közben gyűjtött trófeákra. Nem! Azt a gyerekkort sóvárgom, amit a vadászszenvedélyének kibontakozása közben megélt.
És Széchenyi gyerekkora, vadásszá válásának megélt pillanatai bizony irigylésre méltóak. Persze máshol, máskor. Sőt, más kor!
Amikor még épphogy járni tudott, már vadászgúnyába bújtatták és négyévesen dugós puskával lőtte az ablaküvegre szállt legyeket. Lepkék, bogarak kerültek terítékre, s gyermekként – a felnőttekhez hasonló módon – büszkén szerelte apró táblácskákra a szarvasbogarak „agancsait”.
Az első légpuskáját ötévesen kapta, amit eleinte „csak” céllövészetre lehetett használnia, hiszen az első veréb elejtésére, a megfelelő lőkészség megszerzése után még egy egész évet kellett várnia. Hiába, a grófcsemetéknek is csupa lemondás lehetett az életük… Lőlapok tucatjait lyuggatta át, és komoly érdemeket szerzett a spanyolfal mögül szabadjára bocsátott, szivárványszínű szappanbuborékok lepuskázásában, mire az első „vadja” terítékre került.
A zsákmányolás atavisztikus szüksége már hatévesen kialakult benne, s bár minden rovar és bogár terítékre kerülésének örült, az első veréb elejtése már igazi zsákmánynak számított, és annyira mélyen rögzült benne, hogy évtizedekkel később megírt emlékirataiban percre pontosan vissza tudta idézni azt az önfeledt, örömteli pillanatot. 1904 augusztus 15-e volt, délután fél háromkor…
Vajon hányan tudjuk felidézni ennyire pontosan az első vadunk elejtésének pillanatait? Persze, ha a vadásszá válás rögös útjára már felnőttfejjel lép valaki, kevesebb az évek szőtte homály, kisebb a „takarás”, ami az emlékek felidézését nehezíti.
És az első komolyabb vad után az első komolyabb fegyver?
A kis Zsigmond vadászútjának meghatározó pontja volt a légpuska, amit – valóságos mérföldkőként –nemsokára egy flóbert követett.
Komoly izgalom, nagy boldogság és a ragyogó szemű tulajdonos a karácsonyfa mellől felragadva az alsókulcsos kis karabélyt, egészen az ágyáig futott, hogy új szerzeményét magához ölelve – bőgjön.
Örömkönnyeket hullató, boldog gyerekkor. Ahogy komolyodtak a puskák, úgy lett a teríték is egyre gazdagabb. Verebek, galambok után kilencévesen, már félszáz „igazi” vaddal büszkélkedhet, aminek javát nagybátyja kiskaliberű sörétesével hozta terítékre.
Mennyire koptak meg a mi emlékeink? Vajon – akkurátusan vadásznaplót vezetve – emlékszünk még minden fácánunkra és nyulunkra? Az első verébről már nem is beszélve! A mai rohanó világban sokunk már azt sem tudja, hogy a puskáját mikor vásárolta.
Ő tudta, és fel is jegyezte. Fél évszázad távlatából tündökölt ki az emlékei közül a tizenkettedik karácsony. Akkor kapta azt a kis kakas nélküli ferlachi dupla húszast, ami aztán önálló puskássá avatta a vadászatokon.
Történt mindez máshol és máskor.
Ma már elképzelhetetlen egy olyan vadásznapló bejegyzés, hogy:
„Naplómból látom, hogy azon az őszön, a tanulás vezeklésének megkezdése előtt, tizenöt-húsz foglyot, néha harmincat is lőttem délelőttönként. Pedig mindössze két-három óra hosszat, s legfeljebb nyolc-tíz hajtógyerekkel vadásztunk.”
Önfeledt, háborítatlan, irigylésre méltó gyerekkor, és persze egy más kor!