Talán számomra nincs is izgalmasabb dolog, amikor fácánhajtás kellős közepén megelevenedik az avar, és szinte az ember lába alól röppen fel egy erdei szalonka. Mindig lenyűgöz, ahogy – szögben lefelé mutató csőrrel – a fák között úgy elröpül ez a madár, hogy egy gallyat sem érint. Bezzeg a nagy robajjal feltörő bronzos kakasok!...
Nálunk, lent Szeged alatt – merthogy nekem két hazát is adott a Jóisten – mindig találkozom erdei szalonkával –, szemben Biharral. Bár állítólag, ahogy dr. Tokody Béla ornitológus, az MME munkatársa tájékoztatott, Békés megyében, a dobozi erdőkben rendszeresen költ egy pár.
Azt viszont már tudom jó előre, hogy Szeged alatt, Kiskundorozsmán melyik erdőrészletben „találkozunk”. A vadásztársak is mind felkiáltanak a hajtásban: szalonka! Visszhangzik az erdő. Szelíd, már-már lomha madárnak tűnik ilyenkor, és éppen csak odébb-odébb libben – s mit ad a Jóisten két hét múlva?
A következő hajtásban ugyanott, ugyanúgy bevárva bennünket – újra, pontosan ugyanott, ahol két hete –, ismét a lábunk alól röppen fel. Vajon mit csinálnak napközben, hogy és hol mozognak, kutatnak, egyáltalán az estét merre töltik, mi lesz velük éjjel, hogyan éjszakáznak?
Míg a téli, itt telelő szalonkák már-már leverik a kalapunkat, március tájékán, ha kiülünk egy rókalesre gavallér módon egy kisgolyóssal vagy egy régi időket felidéző kis vegyes csövűvel, hát láthatunk olyan kacifántos hármasokat, négyeseket, hogy azt hihetnénk, hogy hosszú csőrüket láthatatlan cérnával egymás után minden bizonnyal valaki összekötötte, mert másképpen lehetetlen lenne úgy követniük egymást. Egy-egy ilyen „cvikk” aztán úgy beég az ember emlékezetébe, hogy látványa sokáig elkísér bennünket.
Talán ez az elérhetetlen gyorsaság, szabadság és titokzatosság az, ami miatt a szalonka annyira kedvelt madara lett a magyar vadászoknak. Nem tudom, de egy biztos: az erdészetiben 25 éve is, és napjainkban is, örök témája a diákságnak, hogy itt vannak a szalonkák! Hamarosan itt a tavasz…