Mind sűrűbben hallatszik panasz a gólyára. Előfordult ez az elmúlt esztendőkben is…
…azonban amíg akkor csak egy-egy eltévedt és alkalmilag bűnbe esett gólyáról szólt a tudósítás, ma már egész vidékek gólyái estek abba a nagy vétekbe, hogy fenn akarták tartani önmagukat, fajukat és nemzetségüket.
Az ostromlott vár lakói patkányt esznek, az erdőn eltévedt vándor gyökereket, a rabságban tartott vidra krumplifőzeléket. Nem jókedvükből és nem is fogyókúrát tartva, hanem azért, mert élni kell, és más ennivaló nincs.
Így van 1934-ben a gólya is. Hangsúlyozom: ezerkilencszázharmincnégyben. Mert normális esős esztendőkben szóra érdemes kártételről beszélni sem lehet. Nem bolond a gólya, hogy otthagyja ősidőktől kedves rétségét, melyben kövér békák pattognak ki a zöld fűből, és bizonytalan vadászatra induljon a vetésekben, hol nem ugrál semmi, és gólya legyen a talpán, mely abban rendes esztendőben meglát valamit. Az idén természetes táplálékát megtermő helyeit kiszárította az aszály, és már régebben kiszárította az ember. A nagy rétségek lecsapolva, megrepedezve és elszikesedve ásítoznak. A gólya visszatér az ősi fészekhez, és ugyanott, ahol azelőtt térdig gázolta a vizet, és igazán nem számított, ha a sok millió békából pár ezret bekebelezett, ma ott nyúl baktat, fogoly költ, és más állatvilág él. A gólya keresi a békát, a kígyót, de nem találja. Nincs. Elküldte az ember oda, ahova annyi mindent elküldött már, nagyobb értékekkel együtt. A gólyamadár pedig már fészket rakott, családot alapított, az anyjuk már ül is, hát hova menjen? Még ha legényember volna, csak hagyján, de asszonnyal, gyerekkel helyhez van kötve.
A régi vadászterületén békák helyett szöcskék ugrándoznak, azokra fanyalodik. De mi a szöcske egy gólyának? Semmi. A nap már delelőn jár, begye még mindig üres, és odahaza éhező fiak várnak. Ha ilyenkor aztán apró madárfia vagy kis nyúl kerül elé, persze hogy felkapja. Kényszeríti rá a gyomra és a fajfenntartás mindennél erősebb ösztöne. Tehet ő arról, hogy az ő területéről eltűnt a víz, és eltűnt a béka? Nem tehet. Azelőtt nem kellett neki a tarlókat böngészni, szántásokat talpalni, nem tehetett kárt senkinek, mert ott, ahol ő keresgélt, nem volt sem nyúl, sem fogoly, sem fácán, vagy ha volt, az nem számított, s az úgyis halálra volt ítélve a tavaszi áradásokkal és a rétek más ezer ragadozója által.
Az idei esztendő ijesztően száraz és víztelen tavasszal kezdődött és folytatódott. A leglehetetlenebb helyeken lát az ember gólyákat keresgélni, ahova aligha szállnának le, ha azok az amúgy is szűkre szabott kis tocsogók, rétek, lapályok meglennének.
Tegnap például egy fehérhere-táblában láttam egyet, a dombtetőn. Megvárt a régi bizalmassággal, és én bosszúsan integettem feléje a kalapommal, hogy repüljön másfelé, mert ott tilosban van. Ijedten futott pár lépést, a szárnyait is kiterjesztette, de aztán mégsem repült el. Hova menjen?
A rétségekben árkokat húztunk, a vizeket megszabályoztuk (sok helyen több kárt téve vele, mint hasznot!), s erre jött még az idei szárazság, mely a talajvizeket is felszippantotta. A békák bevonultak az árkokba, ahol könnyű fedezéket keresni a gólyamadár elől, melyeknek vizét a gólya meglábalni nem tudja.
Hát hova menjen?
A szerelem, a fiókák, a fészekrakás teremtő ösztöne csakúgy megjöttek, mint más éveken, de a megszokott élelem elmaradt. Kívánjuk-e azt tőlük, hogy ezeket az ősi ösztönöket vessék ki magukból? Kívánjuk-e azt, hogy már a tenger túlsó felén szerezzenek tudomást arról, hogy Magyarországon az idén aszályos tavasz lesz, tehát maradjanak egy évre vissza, mert élelmük megszerzésével az idén vadászati kihágást követnek el?
Mindezt nem kívánhatjuk!
El kell tehát néznünk azt a kártevést, melyet az idén elkövetnek. El kell néznünk az emberiség, a belátás és a tradíciók szent nevében.
Ha nem félnék attól, hogy az ölésért való ölés undorító ténye és ereje elszabadul fékéről, azt mondanám, hogy ahol kell, ahol elkerülhetetlen, és más kiút nincs: hát szóljon a puska. De nem lehet azt mondanom, mert a puska szólna derűre-borúra, akár kell, akár nem kell. Szólna tavasszal, és szólna ősszel. Tavasszal a vasárnapi harangszó árnyékában, a tornyok és kémények sok öreg gólyafészke a dög és férgek tanyája lenne az éhhalál rettentő kínjain napokig elvergődött gólyafiak tetemén, ősszel pedig sánta lábú, törött szárnyú gólyák tallóznának a mezőkön, amikor társaik már rég a Nílus felett járnak, és szomorúan várnák mind a hidegebbé váló deres reggelek darvadozásában a fehér halált.
Nem lehet azt mondanom, mert az ez évben kimondott vagy leírt sok szentencia messze évekre kihat, és porlasztja a jó gólyamadár nimbuszát, rágja a hozzá fűződő tradíciókat; és sok év múlva, ha fiaink olvassák a gólyáról ez évben megjelent híreket, az ő gondolatvilágukban a gólya már mint dúvad szerepel majd, nem pedig mint a tavasz hírnöke s a magyar rónák címeres madara.
Nem nézik majd az évszámot, amikor – egy évre – a gólya kártevővé vált, hanem általánosítanák, és elbukik majd ez a madarunk is, mint ahogy elbukott a saskeselyű, a kócsag meg a daru. Elbukik először a lelkekben, azután meg künn a sás, a nagy rétségek öreg világában, csak azért, mert az Úr 1934. esztendejében olyan szárazság volt, hogy a rétek kiszáradván, apró csirkére és egyéb tilos élelemre adta a fejét szomorú kényszerűségében.
Pedig még így is, az ő természetes tápláléka nélkül is hajthat hasznot. A múltkor szántás közben látom, hogy két ökörfogat között lépdel a gólya, és ugyancsak kapkod jobbra-balra. A két fogat között talán húsz méter távolság lehetett. Közöttük, mindenik fogattól tíz méterre baktatott a gólya, pedig a béresek, ha kellett, hát durrogattak is nagyokat. Odamentem megnézni, mit szedeget. Egerészett. Egerészett reggeltől estig, az eke után járva a barázdát. Ha az egér észrevette a veszedelmet, és szaladt, hát szaladt utána a gólya is. Aztán egy vágás és egy nyelés következett. Eszembe jutott a régi párbeszéd a gólya meg a béka között:
Gólya (meglátva a zsombék mellett ijedten pislogó békát, szigorúan kérdi): Békula, tudod, mi a régula?
Béka (remegve húzza össze magát): Lent!
Gólya (felkapja a levegőbe): Nem igaz, mert fent.
Béka (a levegőben rémülten egyezik bele): Fent!
Gólya (irgalmatlan, és nem ad még igazat a szegény békának, hanem lenyeli): Nem igaz, mert bent.
Béka (a gólya begyében búsan beleegyezik a változtathatatlanba. Elhalóan): Bent.
Gólya: Úgy van, békula, ez a régula.
Ez a kis rímbe szedett beszélgetés jutott eszembe, és arra gondoltam, hogy a most surjánzó vadászgeneráció nem csinál-e új rímet, amelyben azonban a gólya már a kis foglyokkal beszélget hasonló tónusban... Remélem, nem. Remélem, megbocsátja a gólyának ezt a neki is sanyarú esztendőt, és kártevése mellett meglátja a hasznot is, és nem emel kezet a Tekintetes Vármegye címeres madarára.
Ezer esztendeig megvoltunk békességben vele, sok bánatban és kevés örömben egyaránt. Az öreg kúriákat kelepelve köszöntötték az évek tavaszra fordulásán, és a történelem borult, roskadozó, szomorú napjain ott kóvályogtak az üszkös romok felett.
Ezt ne feledd hát, fiatal vadásztársam, és ápold a múltat, mert abból lesz a jövendő. És vedd le a kalapod a tradíciók előtt, ha erős és nagy akarsz lenni, mint ahogy nagyok lettek azok, akik ezeken a tradíciókon nőttek fel: apád meg az ükapád. Vagy rosszabb akarsz lenni náluk? Okosabb?
Hagyd hát békében a gólyamadarat!
Vagy azt hiszed, nem lesz már tavasz, amit hirdetni kell? Lesz, attól ne félj! De ha felrúgod a tradíciókat, abból a tavaszból hiányozni fog nemcsak a gólyamadár, hanem hiányozni fogsz te magad is.
(1934)