Minap került a kezem ügyébe Szabolcs József „Apám és én száz éven át vadásztunk” című könyve (TerraPrint, 1995, Budapest) Ide-oda rakosgattam, mert mindig volt valami fontosabb, de nem hagyott nyugodni a gondolat: hogyan élhet tovább az apa szenvedélye a fiában?
A könyvet – hogy érthetőbb legyen mondanivalóm – 1995-ben adta ki a szerző, életének 85. évében. Az apjával, Szabolcs Rezsővel (1879-1952) közösen átélt, illetve külön-külön megélt élményeket úgy írja le, mint amikor két barát az asztalnál egymás szavába vágva mesélik el történeteiket.
Ahogy átlapoztam, bele-bele olvastam, megerősödött bennem, hogy a jágerlélek inkább genetika: az igaz(i) vadászt nem a tanfolyam teszi azzá. Annak születik és a megszerzett alaptudás csak tovább inspirálja, hogy eggyé váljon a természettel, elfoglalja helyét a körforgásban és valami megmagyarázhatatlan, archaikus üzenettől vezérelve olyan ismeretre tegyen szert, amivel beleláthat a vad „gondolkozásába”. Sem édesapám, sem nagyszüleim nem voltak vadászok, de bennem gyermekkoromtól kezdve ott élt a vágy, hogy én az legyek. Minél inkább igyekeztem elnyomni, annál erősebben éreztem a késztetést. Tudom, nem lehet kimutatni a genomból (a gének információjának összessége), de hiszem, hogy ez okozza a különbséget a vadász és a „puskásember” között.
Térjünk vissza a könyvhöz. A felismerés sikerétől átitatva kerestem az őzről szóló részeket, hiszen idénye van, és az újabb ismeret biztosabbá teszi a bírálatot is. A teljesség igénye nélkül, Szabolcs Rezső századfordulón írt tapasztalataiból, megfigyeléseiből szemezgetek.
Amin először megakadt az érdeklődésem: 30 éven át gyűjtötte az őzbakállkapcsokat. Egy nagy táblára erősítette fel azokat életkor szerint, így például arra is rájött, hogy a zord téli időben az öreg bakok hullottak el inkább. Szakértelmét mi sem dicséri jobban, mint a nagy sikert arató, 1934-ben Németországban publikált cikke az öreg bakok migrációjáról (Wild und Hund, 1934, XL. évfolyam 35. szám). Ennek kapcsán azt írja, hogy nincs értelme a rigyetés utánra hagyni az 5-6 éves, jó kondícióban lévő bakok elejtését, ugyanis az előző 2-3 évben már átörökíthetett. Viszont nem könnyű feladat terítékre hozni, hiszen a nyárba fordulva az erős agancsosok megbújnak a zöld vegetációban. Ezért egy olyan megfigyelést oszt meg az olvasóval, amely segíthet túljárni a „hercegek” eszén. Ehhez elengedhetetlen a területismeret: hol tartózkodnak a suták? Ha a forró, de szélcsendes déli órákban magányos gidát látunk, akkor az anya bakkal van. Így nincs más dolgunk csak figyelni és várni, ugyanis a nőstényt követni fogja előbb-utóbb udvarlója is.
Ilyen és ehhez hasonló értékes tudást halmozott fel és adott át fiának, Józsefnek, aki tovább vitte az örökséget. Persze, most mondhatják sokan: könnyű dolga volt az örökösnek. Azonban ne felejtsük: csak jó földben terem bőségesen a mag. Csak akkor lesz igazán értéke az átadott tudásnak, ha használni is akarják. A vad ilyesfajta szeretetére való hajlamot nem lehet tanulni… ez genetika.