Fegyvertáblámat egyetlen őzagancs díszíti.
Ez is csak azért került rá, mert viselőjét annyira furcsa körülmények között ejtettem el, hogy örök eredéknek tettem arra a kitüntető helyre.
1911. szeptemberében egy szép napon kimentünk hárman két kopóval.
Nem is annyira azért, hogy vadásszunk, mint inkább azért, hogy a szép szepességi őszt élvezzük. Ahogy területünkre megérkeztünk, két társam leheveredett egy szép tisztáson, melyről elbűvölő kilátás nyílott a Magas- Tátrára, engem pedig, mint akinek leghosszabb lábam volt, megbíztak azzal, hogy menjek tovább és egy meghatározott helyen eresszem el a két kopót. Utólag megvallom, nem valami nagyon tetszett ez a megbízás, mert bizony magamnak is jobban esett volna egy kis heverés, de egyik társam idősebb volt, a másik meg akkor volt először velünk ezen a területen, s így, ha nem is éppen táncoló léptekkel, de készségesen indultam megbízatásom teljesítésére. Elvégre huszonegy esztendővel fiatalabb voltam, mint most, s akkor a hegyek mintha nem lettek volna még olyan magasak!
Kopót vezetni nem tartozik az elsőrangú élvezetek közé, különösen ha kettő is van a cvorkán. Bizony rángatják az embert ide-oda, mert minden felreppenő madár, minden, az utat keresztező friss csapás érdekli őket, s így ugyancsak boldog voltam, mikor a kitűzött helyre érkezve elereszthettem őket. Egy tarvágás szélén történt ez, s mialatt a két szenvedélyes állat kilőtt nyílként suhant be a fenyvesbe, én fújtatva törölgettem verejtékes homlokomat. A Dunántúlról kerültem föl, s így a kopózásban nem találtam valami nagy élvezetet, különösen ha az ártatlan tapsifüles vagy a gyorslábú őz bőrére ment a vásár, mert rendesen hosszú órákig kellett egyhelyben ülni és várni a jó szerencsét. Márpedig én akkoriban még nem nagyon szerettem az ilyen csendes mulatságot. Szóval, törülköztem és közben dohogtam magamban, mikor váratlanul felcsendült alattam a Csicsó tenorja, melybe hamarosan belevegyült a kis Jusszuf szopránja is. Éppen hogy meg tudtam tölteni puskámat, már ott állott előttem 80 lépésnyire egy bak. Nem értem rá sokat gondolkodni, hanem amely pillanatban a célgömb megcsillant vállapján, már pattant is a lövés. Nem vettem észre semmi jelzést, ellenben bakom olyan iramban vágtatott a vágáson keresztül, hogy azt hittem, a harmadik határig sem áll meg. Ahogy átért a vágás túlsó oldalára, a széltörés előtt megtorpant, majd visszafordulva ugyanazon az úton visszarohant.
No, — gondoltam magamban — mégis csak az enyém leszel! — S azzal már emeltem is az újratöltött expresst. A bak jött, már éppen lőni akartam, mikor váratlan dolog zavart meg. A bak t.i. egy gyönyörű szaltót ugrott, de hátrafelé, s hanyatt esve ott is maradt azon helyben. Éppen csak az ég felé nyújtott lábai rezegtek még egy kicsit.
Erre sehogysem voltam elkészülve, s így olyan arcot vágtam, amely aligha lett volna jó ajánlólevél, ha pl. valahova mint szellemes társalgó akarok pályázni. Nem tudom, mennyi ideig gondolkodhattam a különböző lehetőségeken, amelyek a bak hirtelen kimúlását okozták, míg végre rájöttem a legegyszerűbbre, hogy t. i. odamegyek és megnézem. Az igazi csodálkozás azonban csak akkor következett. Először persze azt néztem meg, nem a nyakát törte-e el esés közben. A nyaknak nem volt semmi baja, ellenben hatalmas vértócsát pillantottam meg alatta, s mikor megfordítottam, egy ötpengősnyi sebet láttam vállapján, melyből még mindig szivárgott a vér. A túlsó oldalon megtaláltam aztán a belövést is. Kicirkalmozott vállaplövés volt.
Odakürtöltem társaimat, mert azt akartam, hogy szemtanúim is legyenek, mikor a bakot feltöröm. A szívnek csak felső harmada volt meg. A többi darabokra szakadt, s ezek a darabok, mint megannyi repeszdarab, teljesen összetépték a gyomrot és beleket, úgyhogy ezek valósággal úsztak a bélsárban. S ezzel a lövéssel keresztezte kétszer is a bak az elég széles vágást!
Akkor nem tudtam sehogysem megmagyarázni a dolgot, de azóta már több esetben is olvastam hasonlóról. Azt írták szaklapokban, hogy nem a szív az élet székhelye, hanem az agy. Egy darabig lehet élni tört szívvel is. Nem sokáig, de lehet.
Mintha csak a magyar sorsot látnám benne...
*
A második esetet a napokban hallottam. Másodkézből (szájból?) hallottam ugyan, de aki elmondta, feltétlenül megbízható úriember, s akivel történt, ugyancsak az. Még szemtanúra is hivatkozott, s így nincs rá ok, hogy kételkedjék az ember, ha még oly hihetetlennek látszik is az eset.
Bakra cserkészett egy kimondottan nagykaliberű golyósfegyverrel. Ahogy meglátott egy bakot a megfelelő távolságban, rálőtt, — ha jól emlékszem, fél-stichben — s ugyancsak csodálkozott, mikor a bak nemcsak hogy nem jelzett, de még csak el sem ugrott. Újra töltött, közelebb ment, de a bak csak állt leeresztett fejjel. Még közelebb és még közelebb, de a bak csak áll és nem mozdul. Végre tíz lépésre megközelítette, s akkor látta, hogy a bak már nem él. Ahogy az erős lövés pillanat alatt megölte, azonmód meg is merevedett s úgy maradt állva. Vajjon ennek ki tudná magyarázatát?
Analog esetet tudok a harctérről, ahol egy katona halt meg így fejlövéssel. Szabályszerűen térdelt, két kezével puskájára támaszkodott s így dermedt meg. Éppen csak a feje csuklott le. Nem lehetett ez valamilyen idegdúc megsérülése folytán beállott merevgörcs, amilyen pl. a strichnin-mérgezésnél fellép? . . . Nagyon érdekelne, ha valaki választ tudna adni.
*
A harmadik eset megint csak velem történt. Ez nem is annyira csodálatos, mint inkább restelem egy kicsit máig is, s talán most sem állnék elő vele, ha nem olvastam volna egyik igen neves vadászunk tollából hasonlót. Ha neki nem ártott az őszinte vallomás, talán nekem is megbocsátják!
Hetek óta cserkésztem már egy bakra. Próbáltam későn, korán, napsütésben, esőben, de a vége mindig csak az volt, hogy a bak meglátott ugyan engem, én ellenben csak a hangját hallottam, mikor csúfolódásképpen rám riasztott néhányat a sűrűből. Nagyon nehéz terepen volt, de ez csak annál jobban izgatott. Hej, ha tudtam volna, hogy utoljára is hogyan meg fog csúfolni, dehogy mentem volna annyit utána!
Elvesztettem már minden kedvem, s puskám vállra vetve kimentem az erdőszéli útra, hogy hazaballagjak. Jobbkézre tisztás volt, amely egészen a völgy mélyén csörgedező, égeressel szegélyezett patakig terjedt. Mérgemben cigarettát sodortam s bosszúsan pöfékelve léptettem az úton, mikor az én bakom, mintha minden óvatosságáról megfeledkezett volna, kilép az erdőből és egyenest lemegy a patakhoz anélkül, hogy felém nézne. Szoborrá merevedtem. Ahogy a bak eltűnt az égerek között, magam is leosontam, s a patakon átgázolva kígyómódra lopakodtam előre, felhasználva minden takarást, hogy a bak meg ne lásson, de minden rést is, hogy a bakot megpillanthassam... Semmi nesz. Eljutottam már arra a helyre, ahol a bakot sejtettem. Lélekzeni sem mertem már jóformán, nemhogy mozogni. Tanácstalanságomból végre is a bak riasztott fel, mely ekkorra visszatért az erdőszélre, s úgy látszik, valami kis szimatot foghatott. Ahogy egy kis résen odapillantottam, ott láttam teljes szépségében, ahogy fejét felém fordítva, ugrásra készen figyelt. Az volt, amelyet kerestem!
Megint gyanús lehetett neki valami, mert néhány böffentéssel beugrott az erdőbe s két fa mögött megállott, úgyhogy sem a fejét, sem a farát nem láttam, csak éppen a vállapját.
— Most, vagy soha! — gondoltam magamban. Benn álltam a patakmederben. A bak oly szépen állt, hogy lehetetlen volt elhibázni, de... Alacsonyan volt a rés, s nekem guggolva kellett volna lőnöm! Próbáltam, csakhogy a lábam úgy reszketett, hogy nem mertem a lövést megkockáztatni. Végre is lepillantottam lábam elé, hogy nem volna-e ott valami kő, amelyre letérdelhetnék. Volt. Térden állva most már nyugodtan célba vettem a bakot, amely még mindig ott állt a két fa között, s ahogy a lövés elpattant, a bak egy nagyot ugrott, majd legurult a meredek oldalon az útba.
Hej, micsoda boldog érzés volt az! Annyi hiábavaló izzadás, fázás, ázás után végre magaménak mondhattam. Lassan ballagtam föl, hogy időt adjak neki a teljes kimúlásra s ne kelljen látnom megtörő szemét, végső vonaglását. Végre ott vagyok mellette és ... nincs agancsa!
Tessék már most elképzelni azt a kedves érzést, amikor az ember meglő egy bakot és sutát talál a helyében! Kivert az izzadság tehetetlenségemben. Újra meg újra rekonstruáltam az egész dolgot, míg végre rá nem jöttem, hogy a hiba ott történt, amikor helyet kerestem magamnak a patakmederben, hogy letérdelhessek. Ezalatt cserélődött ki a bak a sutával, amelyet eddig nem is láttam. És hogy még nagyobb legyen megszégyenülésem, csakhamar felhangzott az erdőben a bak méltatlankodó riasztása, mintha csak számon kérte volna tőlem a párját.
Azon az éjjelen nem aludtam. De azóta is sokszor elfutott a szégyen forrósága, ha eszembe jutott ez a sajnálatos, fatális felsülésem.