Sokak szerint a vadhívás a vadászatok csúcsa, talán a legizgalmasabb feladat a vadász számra. A vad kifinomult érzékszerveit kijátszani, lőhető távolságra behívni, sok gyakorlást igényel.
A vadásznak megfelelően kell alkalmazkodnia környezetéhez (álcázás), és megfelelően kell utánoznia az adott vad vagy a préda hangját. A sikeres vadászathoz legfontosabb a jó fül, fontos dolog a kellő vadismeret, a megfelelő helyismeret, illetve az alkalmazott hívóeszközök tökéletes használata.
A természetben megfigyelhetjük a különféle vad által adott hangok hangszínét, periodikusságát, valamint – ami az egyik legfontosabb – a hangerejét. A legjobb lehetőséget is el lehet szalasztani, ha az általunk kiadott hang erőssége nem megfelelő. Manapság egyre jobb minőségű felvételek, filmek kaphatóak és érhetőek el ebben a témában, ami segítséget nyújthat a gyakorláshoz. Ennek ellenére meg kell jegyezni, hogy a hatékony gyakorlást csak a természetben lehet kivitelezni. Másként szól a bőgőkürt hangja a szobában, és másként a természetben. A gyakorlást lehetőleg olyan vadásztársunk jelenlétében kezdjük, aki a hívásban jártas, s értő kritikával, szakmai hozzáértéssel segíthet a helyes technika elsajátításában. Fontos, hogy kezdő próbálkozásainkat lehetőleg „vadmentes” helyen végezzük, hogy a területet ne zavarjuk, és ha hozzáértő kísérőnk szerint megfelelően tudunk bánni az eszközökkel, akkor jöhet az „éles” próbálkozás.
Az eredményes hívás egyik legfontosabb feltétele a terület és a vad tartózkodási helyének kellő ismerete. A hívás történhet a földről, illetve magaslesről, de minden esetben gondoskodjunk a megfelelő takarásról és a lehető legkisebb látható mozgásról. Leshelyünket úgy válasszuk meg, hogy a vad lehetőleg a nekünk legkedvezőbb szélirányból, a legjobb takarási feltételek mellett érkezzen elénk. Általában a földről történő hívás módszere a legeredményesebb, és nem amiatt, hogy a vad máshogy érzékeli a magasabbról jövő hangokat, hanem azért, mert olyan környezetben, ahol a vad nem érzékel természetellenes létesítményt, sokkal bátrabban, figyelmetlenebbül jön a hang irányába, mint egy les felé, amelyről esetleg korábban lövés dördült.
Fontos, hogy a leshely elfoglalása után a hívás megkezdéséig legalább 10–15 percnek kell eltelnie. Hívásra a délelőtti, kora esti órák a legalkalmasabbak, lehetőleg szélcsendes vagy gyenge, de határozott irányú szeles időben. Kivétel ez alól az őzbak, mely az üzekedés csúcsán a nap bármely szakában eredményesen hívható.
Mint nagyvadjaink általában, az őz is leginkább a hajnali, kora reggeli és a késő délutáni, alkonyati órákban mozog. Fokozottan igaz ez az óvatos öregebb bakokra, amelyek a sűrű növényzettel takart nappali pihenőjükről későn kelnek fel, illetve reggel korán váltanak oda vissza. Az üzekedés hazákban általában július közepétől augusztus végéig tart. (Az elmúlt években egyre inkább augusztus elejére tolódik el a kezdete, és gyakran a bőgési időszak kezdetével ér véget.) Mindezt persze az időjárás is befolyásolhatja. Az idősebb suták előbb (mélyebb hangokat kiadva), a fiatalok később kezdik (magasabb hangon) az üzekedést. Biztos jelei az üzekedés elindultának a kaszálókon és a gabonatáblákon megjelenő „ördöggyűrűk”, valamint a napközben lehajtott fejjel kereső bakok látványa. Ekkor már érdemes a hívással próbálkozni. Az üzekedés jó lehetőséget nyújt a területen élő állomány felmérésére, korosztályi és minőségi viszonyainak megállapítására. Ha jól értjük a hívás módját, az üzekedés ideje alatt több őzbakot láthatunk, bírálhatunk el, mint ugyanezen a területen más módszerrel az egész vadászidényben.
Az őz talán az egyik legjobban hívható vadfajunk. Az üzekedés elején és végén óvatosabb, a csúcsán szinte bármely hangra vehemensen reagál. Az üzekedés elején és végén a gida és a suta hívóhangjával, míg a csúcsán a suta hívó- vagy panaszhangjával érdemes próbálkozni. Egy helyen körülbelül negyvenöt percet hívjunk, és ezt szinte minden esetben a suta hívóhangjával kezdjük! Nagyjából fél perc hívás után tíz‒tizenöt másodperc szünet következzék. A tapasztalatok szerint ezt a hangot az őz körülbelül 300 méterről már érzékeli, persze ez függ a szél erősségétől, illetve az időjárástól. Ha a bak sutával van, és a suta hívóhangjára nem reagál, a panaszhanggal érdemes próbálkozni vagy negyedóráig. Ha erre sem ugrik, a gida hangjával próbálkozzunk hét‒nyolc percig – ekkor megpróbáljuk a sutát elhívni a bak mellől, amely rendszerint követi. Ha a bakot sikerült behívni, de a pozíciója rossz, egyszer röviden, halkan próbáljuk újra hívni, míg az általunk megfelelőnek ítélt pozíciót felveszi.
A falevéllel, fűszállal való hívás mesterségét nagyon nehéz elsajátítani, így jelen cikkünkben inkább a sípokkal próbálkoztunk.
Szerkesztőségünkben tíz sípot sikerült összegyűjteni partnereink segítségével. Ezeket kipróbáltattuk viszonylag sok vadásszal, akik magukénak tudják az őzhívás fortélyait. Részt vett a beszélgetésekben többek között Mihalkó Károly, a Devana sípok tesztelője, gyártója, Rimaszécsi László, az ÉSZAKERDŐ Zrt. kerületvezető erdésze, Erdélyi Tamás szarvasbőgő-Európa-bajnok, a Harica Völgye Vadásztársaság vezetősége és több vadászboltos szakember is.
A fasípokat két csoportra oszthatjuk. Vannak fix sípok és állítható sípok. Több fajtát is kipróbáltunk, de igazán egyiket sem tudtuk jól használni. Kétségtelen előnyük, hogy egy jól beállított síppal élethű hangot lehet utánozni, de nagy hátrány, hogy párás időben vagy többszöri használat során képes elhangolódni, aminek inkább riasztó hatása van. Az állítható síppal kapcsolatban csak annyi a megjegyzés, hogy a vadászaton általában nincs idő az áthangolására. Hiába írják a forgalmazók, hogy alkalmas a gida és a suta hangjának utánzására, ha ezt a gyakorlatban nem lehet megvalósítani. Tesztünk során a Hubertus fasípot és a magyar gyártmányú fa őzsípot próbáltuk ki.
Műanyag sípok terén is volt választékunk. A Faulhaber-féle eszközök hátránya, hogy minden hang utánzására külön sípot kell használni. A műanyag sípok hátránya, hogy kicsit „plasztik”-hangot adnak, de ezt vászontakarással ki lehet küszöbölni. Vadászaink a Nordic Roe-t internetes, főként skandináv videókból ismerhetik, ahol sokszor citromsárga változatban fordul elő, s nagyon ügyesen használják hívásra. Ha megtanulja valaki jól használni, teljesen élethű hangokat lehet „kifacsarni” belőle. A profi hívók ezt a típust használják előszeretettel. Ha megtanuljuk, mennyire és hol kell ráfogni a gumikra vagy azok közé, nagyon sok pozitív élményben lehet részünk.
Voltak nálunk gumisípok, például egy fekete gumi Buttolo. Használata roppant egyszerű. Előnye, hogy bármilyen időjárási viszonyok mellett azonos hangot ad, a helyes használat esetén fals hang adására nincs lehetőség. Hátránya, hogy a hangja kicsit „kemény”, de vászonnal betakarva ez is tökéletes. A Buttolo kétvégű (fújós) változatának nagy előnye, hogy beállítás után az őz összes hangját tökéletesen lehet vele utánozni. Egy síp, amelyik mindent tud!
Végezetül szólnunk kell a Devana sípokról. Talán a legszélesebb palettájú hívósípok, fából, szaruból, gumiból és ezek kombinációjával készülnek. Garanciát jelent Mihalkó úr személye, aki 40 éve foglalkozik őzhívással, sípkészítéssel, korábban Gödöllőn még tanfolyamokat is tartott. A „nyomkodós” Buttolo mellett hazánkban talán az ő sípjait preferálják a legtöbben. Beszélgetésünk során feltettem neki a kérdést, hogy milyen a jó őz síp. A válasz gyorsan jött: lényegében mindegy, de amikor a területen az első nyomkodásba vagy fújásba belekezdünk, már az első hang olyan legyen, mint amilyet szeretnénk!
Megjelent: A Nimród vadászújság 108. évfolyam 8. számában (2020. augusztus)