Zolival, vérebes mentorommal részletesen átbeszéltük még előző este a helyzetet, az esélyeket, melynek eredménye az lett, hogy egészen bizakodóvá váltam. A találat jelzése, a csapán hátrahagyott lőjelek – reméltem – a segítségünkre lesznek…
Reggel minden felszerelést alaposan átnéztem, majd akkurátusan a teraszra hordtam. Füge érdeklődve nézte a készülődést. Már reggeli után volt, így látszólag nyugodtan, de folyamatosan kísérgetett, és mindeközben az orrával böködött. Jól felmérte a helyzetet, biztos vagyok benne, hogy tudta: együtt indulunk útnak. A vérebvezetéket, és a nyaklót izgatottan szimatolta, amikor pedig az utazódobozáért indultam, hogy a Niva hátsó ülésére tuszkoljam, két lábra állva ellenőrizte a „művelet” végrehajtását. Puska, hátizsák, minden a helyén. Füge a „hopp” vezényszóra a Nivába vetődött és már bújt is a boxába. Láttam rajta, hogy nagyon érdeklik a továbbiak, de – a fajtája jellegzetes viselkedését egyre jobban hozva – mégsem volt szertelen, szinte önfegyelmet gyakorolt. Úton a beírókönyvig még el is aludt, ütemes szuszogása, alacsony fordulatszámon jól hallatszott. A vadászháznál felült, de csendben megvárta a boxban, amíg visszajöttem. Aztán már a sebzés helyszínének közelében álltunk meg, összekészültünk, Füge is kijöhetett az autóból. A rálövés helyéig sok vadnyomot kereszteztünk, egyik-másik nagyon friss lehetett, mert Füge érdeklődése némelyiknél magas fokozatra kapcsolt. Peti, a hivatásos vadászunk is a segítségünkre sietett, pont akkor érkezett meg, amikor a rálövés helyét mutattam Fügének.
Hárman álltunk a csapára. Füge könnyen felvette a menekülő szarvas nyomát, a réten keresztül gyönyörűen „húzott”. Felértünk a lábaserdőbe, itt egyből megállt. Nem értettem miért, hiszen a csapa egyértelmű volt a hóban, a vér meg fentebb kezdődött… Igen ám, de Füge azt a pár, szinte gombostűfejnyi piros gyöngyöt is megtalálta, amit én tegnap nem vettem észre. Aztán már mentünk is tovább. Egyértelmű és jól kontrollálható volt a véreb munkája, határozottan haladtunk. Amikor változott a felszín, változott a vérzés mértéke is. Néhol nem volt vér több méteren keresztül, illetve, ahogy egyre feljebb értünk, egyre kisebbek lettek a hófoltok is, és egyre szélesebbre terült a barna avarszőnyeg. Ha Füge egy pillanatra elveszítette a csapát, rögtön ellenőrizte magát, visszakanyarodott és újrakezdte. Ilyenkor a vezeték felcsavarodott minden kis ágra, nem győztem bogozni. Peti pedig segített, és mindkettőnket kontrollált. Haladásunk során nem mindig láttam a csapajeleket, főleg az avaron, de vadőrünk biztatása folyamatosan elkísért bennünket. Ahogy felértünk a gerincre, már mindegyikünk nyelve lógott, Fügét itt itatni szerettem volna, de nem érdekelte a dolog, csak úgy felületesen nyalt bele a tálba és már indult is tovább.
Ha kellett, szélesen keresett, emlékszem, többször vissza kellett mennünk az utolsó hófolthoz, hogy ismét elindulhassunk. Itt, mi emberek is besegítettünk, és a vérebbel együtt csapajeleket kutattunk. Mégis bizonytalanná vált a helyzet. A lövés már 17 órás, a páratartalom magas volt, olvadt a hó, az avar csupa víz volt, s főleg a déli fekvésű oldalakon meg a gerincen… Némi bizonytalankodás után elindultunk, de száz méter után nem voltam biztos benne, hogy jó helyen megyünk. Biztattam a kutyámat, „Keresd Füge!”, láttam is rajta, hogy akarja, és lendületvesztés nélkül megint visszafordult. Újra a hófolthoz, majd elindult az oldalon lefelé, Peti pedig elégedetten mutatta, hogy vért és csülöknyomot lát a kutya haladási sávja alatt, az irány tehát jó.
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a huszonegyedik állomása.