Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
Szarvasbőgés derekán jártunk, szeptember 18-án, amikor édesapámmal a bikák felé vettük az irányt. A terület szívében állítottuk la a Nivát, és örömmel tapasztaltuk, hogy már háromnegyed hatkor erős, több felől hallható bőgés vett körbe minket. Édesapám a völgy aljában maradt, lesben ült (biztattam, hogy menjünk együtt a lábas szélébe, a dombél alá, de nem tudtam eltántorítani), én pedig az egyik feljebb, egy kökényes, csipkés, galagonyás sűrűt vettem célba. Nem sok időm volt cserkelni, mert bőgésemre előbb egy dárdás nyolcas bika mozdult ki a tehenei mellől rövid időre. A sűrű növényzet miatt azonban a feje felső részén (agancs, fülek, szemek és az orrának a fele) mást nem láttam belőle. No, meg féltette is nagyon a teheneit, így a domb fenyves-nyaras elegyerdőjébe váltott vissza, és onnan feleselt. Ismételt hívásomra a másik irányból, a gerinc felől mély, megfontolt bőgés volt a válasz, majd kisvártatva megjelent az erdőszélen egy páratlan tizenkettes kereső bika, és végig irányomba nézve közeledett felém, majd amikor a távolságot kellőnek ítélte, a gerinccel párhuzamosan, előttem lépdelt, látszott, hogy tudja a másik bika tarvadjainak helyzetét, szemmel láthatóan feléjük igyekezett.
Ahogy egy tisztásabb részhez ért, egy magas, „T” alakú csipkebokor elé, a szarvastehén hívó hangjával sikerült megállítanom, így a teljesen keresztben, majdnem takarás nélkül, a bal oldalát felém mutató bikára, mintegy 60 méter távolságból lövést tehettem. Felugrott és mindkét hátsó lábával kirúgva, bal felé, a lábaserdő irányába iramodott. A dörrenésre nagy recsegés-ropogás támadt, mindenfelé törés hallatszott, így nem tudtam megfigyelni a bika által a találat után okozott zajokat. 18:20 volt, teljesen világos. Kisvártatva, a kötelező, izgalmakkal teli várakozás után (édesapám a telefonba mondta teljes lelki nyugalommal, hogy biztosan megvan a bika, mivel nagyon jól hallotta a becsapódást), a bika után indultam, és egy 20 perces kereséssel, jó vérnyomon már dermedten találtam meg a gyönyörű, felemás, koronás-villás vadat az erdő szélén.
Szép vadászat volt, részletesen megírom majd.
A bika lábait későbbi utánkeresési gyakorlatokhoz terveztem felhasználni, így hazavittem őket. Füge felfokozott izgalommal szimatolta ruhánkat és nyüszögve körözött hol édesapám, hol körülöttem. Nem bírt betelni az illatkavalkáddal.
Másnap korán reggel az egyik láb segítségével egy rövid, mesterséges csapát fektettem, amelynek végén a felzsinórozott szarvasláb és a szőrben-bőrben lévő bikafej várta kiskutyánkat…
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a tizenegyedik állomása.