Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
A faluszélen lévő dombra gyakran járunk ki sétálni. Kocsival megyünk, hogy ne ingereljük az utcabéli kutyákat. Ahhoz igyekszünk szoktatni, hogy az autóból csak hívásra és ezzel egyidejűleg az oldalának megérintésére ugorjon ki, és egy-két beugrástól eltekintve ezt is elkezdte megérteni. Ekkor mindig póráz van rajta. Amikor kellő távolságban vagyunk a házaktól és nincs semmi zavaró tényező, lecsatolom a pórázról és szabadon futkározhat. Itt, az udvaron már megpróbált behívást is folyamatosan gyakoroljuk, mindig biztatva, kedvesen, a nevét és a „gyere” parancsot mondva, miközben nem közelítünk felé. Ha nem jön, mert valami érdekes szagot vagy rovart, vagy bármit talált, akkor inkább távolodni kezdünk tőle; erre Füge mindig „lobogó-fülű” vágtával rohan hozzánk. Dicséret és jutalomfalat a jutalma. Ha lassabban és kilengésekkel is jön be, akkor is megdicsérjük. Nagyon lelkesen jön a behívásokra, amíg el nem fárad, vagy meg nem unja a tréninget. Gyakorolni is csak eddig gyakorlunk és mindig sikeres behívással fejezzük be a feladatot. Látszik a fején, a füle tartásán, a huncut pofáján, hogy mikor figyel szászszázalékosan a feladatra, ilyenkor nagy füleit hátra húzza, olyan „okosan és méltóságteljesen” ül le és látszik rajta, hogy koncentrál. Amikor azonban már elkalandozik, bár tudja, hogy mit kellene tennie, látszik rajta, hogy aznapra elég, így a továbbiakban békén hagyjuk. Persze a kutyakaját ekkor is csak engedély után kapja meg.
Azért, hogy minden családtagra hallgasson, a feleségem és a gyerekek is tréningeznek vele, ugyanolyan, előre megbeszélt módszerekkel. Tőlük is kapja a jutalomfalatokat Füge, így a behívásnál nagyon lelkes minden családtag irányába.
Gyakoroljuk a láb mellett követést („lábhoz” parancsszóval), póráz nélkül (az udvaron belül) és pórázzal (az utcán), melyet a jutalomfalat bűvöletében szintén szívesen csinál, azonban ha túl magasra emeljük a kezünket a benne rejlő csemegével, akkor ugrál haladás közben. (Engem egyébként egyáltalán nem zavar, sőt azt is nagyon bírom, amikor kaja előtt fut pár kört izgalmában, és pattog, mint a gumilabda, de tudom, hogy ez így nem ideális.) A láb mellett követésnél a „felpattogást” azzal tudjuk kiküszöbölni, hogy mélyebbre, a térdünk mellé engedjük a kezünket. Orrát nekinyomja összezárt markunknak és szaglászva az elrejtett jutalomfalatot, jön mellettünk szépen. Zavaró tényezőt még itt sem alkalmaztunk, egyelőre „zavarásmentesen” gyakorlunk.
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a nyolcadik állomása.