Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
Ahogy írtam, kiskutyánk nagyon rövid idő alatt megtanulta a „nem”-et. Ha valami nemkívánatos dolgot tesz (pl. bemegy a mi hibánkból nyitva maradt ajtón a házba, vagy belekapaszkodik a cipőfűzőbe, nadrág szárába, kiteregetett ruhákba stb.) a „nem” eddig nagyon jól bevált.
Az „ülsz” megtanulása már az első héten megtörtént, együttes hangra és kézjelre. A biztatást dicséretben és jutalomfalatokban kapja. Naponta kétszer 15-20 percet tréningezünk Fügével (a feleségem és a gyerekek is).
Körülbelül két hétre volt szükség ahhoz, hogy a reggeli és esti etetésnél ne menjen automatikusan a táljához, hanem csak vezényszóra („tessék, tiéd”). Amíg nem hallja a parancsot, a tál közelében ül és várakozón néz (a szeme fehérje keretezi nagy, barna szemét ilyenkor és olyan ártatlan képet vág, hogy az nem mindennapi). Igaz, eddig kb. fél perc volt a maximum várakozási idő, amit folyamatosan fejlesztünk.
Lenyűgöző, hogy milyen gyorsan tanul. Ha megérti, hogy az ember mit vár tőle, és sikeres teljesítés esetén pozitív megerősítést kap, szívesen hajtja végre a feladatokat.
Negyedik hete lakott nálunk, amikor a leülés és a lefekvés már kézjelre vagy hangra is ment. Fekvésből is felül. Döbbenet, de sem a kiskapun, sem a nyitott autóbejárón keresztül nem megy ki az utcára, a „nem”, és a sikeres teljesítés esetén a dicséret és a jutalomfalat itt is nagyon jól működik (azt még nem próbáltam, hogy ha macskát vagy kutyát látna az úton, kiszaladna-e, de ez már egy magasabb iskola, csak fokozatosan haladunk előre). Ha jövünk haza és nyílik a bejáró, annak hangjára megjelenik a teraszon és a kiskapuhoz siet, nem akar kimenni, azonban előszeretettel fekszik keresztbe a kocsi előtt, és ilyenkor mindig el kell hívni valamelyikünknek onnan. Az autóval való beállás egyelőre minimum kétemberes.
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a hetedik állomása.