Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
Alig vártam, hogy reggel legyen, és hívhassam vérebvezető cimborámat, aki három hannoverivel dolgozik (a legtapasztaltabb már nekem is keresett, és hajszázva segített terítékre hozni egy általam rosszul meglőtt bikát). A beszélgetés során nagyon sok hasznos tanáccsal látott el, ezeket jól megjegyeztem, a legfontosabbakat le is írom:
- nézzük sokáig a kölykök viselkedését, alkalmanként akár egy órán keresztül is;
- figyeljük a kölykök reakcióit, mozgását (ne alapozzunk az első tizenöt percre, várjuk meg, hogy megnyugodjanak és megszokhassanak bennünket);
- keressük a kölykök alom-rangsorban elfoglalt helyét;
- a legerősebb, a domináns lesz a legakaratosabb, legkeményebb, őt csak tapasztalt kutyások válasszák;
- lehet, hogy a legelmaradottabb, a legkisebb, a rangsorban az utolsó a legbájosabb, de nem baj, ha nem őt választjuk, ha vérebezni szeretnénk vele (ide kell az erő, a kitartás);
- az alom-rangsor közepén lévő kiskutyák közül a személyes megérzés és szimpátia alapján válasszuk ki új társunkat.
Ezen tudással (és kavargó ezer kérdéssel) felvértezve, a szombati reggelinél megbeszéltük a gyerekekkel, hogy ebéd után kutyanézőbe megyünk, Budapesten túl (ami egy közel két és félórányi utazás), délutánra így ne tervezzenek semmit, cserébe pedig választunk egy kiskutyát.
A tenyésztővel az egyeztetés nagyon gördülékenyen ment, jöttek a fotók, a törzskönyv-másolatok, a kölykök felmenőivel készült terítékfotók, a kölykök „szarvaslábas” videói. Öröm volt ezeket nézni.
Induláskor halkan megjegyeztem, hogy nem csak választunk, hanem el is hozzuk a kiválasztottat. Így, felkészületlenül, mondhatnánk, hogy többéves tipródás után, de mégis „hirtelen felindulásból”.
– Hol fog majd aludni; miből fog enni; akkor most veszünk pórázt, meg nyakörvet; mit fog enni… – ilyen és hasonló kérdések záporoztak felém, de álltam a sarat és türelmesen megválaszoltam mindet. Közben én is ugyanúgy lelkesedtem, mint a feleségem és a gyerekek…
Szombat délután is lehet kapni pórázt, meg nyakörvet, ezt már biztosan tudom, így hazafelé tudunk majd a kutyára így is vigyázni, ha a hosszú úton megállva kiszállunk az autóból.
A „mikor érünk már oda; messze vagyunk még” kérdések azért próbára tették a szülői türelmet, de a „mi lesz a neve” már jóval hangsúlyosabban és sürgetőbben jött elő, jobbnál jobb javaslatokkal. Már odaértünk, de a névválasztás még nem volt biztos (gondoltuk, hogy megnézzük először a jövevényt, hogy egyáltalán a rostán fennmaradt nevek közül illik-e rá valamelyik).
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a harmadik állomása.