
Mégis legalább 1200 méterre voltunk a sebzés helyétől, vér már csak mutatóban volt itt-ott.
Kezdeti bizakodásunk alábbhagyott, főleg, amikor láttuk, hogy a sebzett szarvas egy meredek hegyoldalon, a dombnak felfelé indult. A lépésnyomok egyenletesek voltak, úgy tűnt, meg sem kottyant neki az emelkedő.
A cseres-gyertyános lábaserdőből már a szomszédos völgy fenyvesébe értünk, itt azonban még kevesebb volt a hó, még kevesebb volt a vér. Kisvártatva viszont újabb sebágyat találtunk. A tegnapi első mellett nem messze még egyet találtam, úgyhogy ez a harmadik, de már jó távolságra volt a rálövés helyétől.
Az avarban nagy foltban piroslott a vér. Füge már fáradt, de az általa felfedezett sebágy új lendületet adott neki. Mentünk hát tovább, Peti megint segített, kenést, vért talált, mutatta, hogy merre ment a szarvas, mely irányt Füge többszöri újrakezdés után ismét megtalált.
Aztán egyre erősebben húzott, szinte csak emelnem kellett a lábaimat, kiskutyám még a mászásban is segített… (Nyugi, nem terheltem, én is sietősre fogom lépteimet.)
Kidőlt fenyők közt bujkáltunk, majd egy 5-6 méter mély hasadékhoz értünk a gerinc túlsó oldalán. Látszott, hogy belement a szarvas, és nem lefelé, a rétegvonal mentén indult tovább, a völgybe, hanem a hasadék másik oldalán, ami olyan meredek, hogy majdnem függőleges…
Itt megálltunk tanakodni. Őszintén bevallom, hogy Petivel már azt fontolgattuk, hogy nincs értelme tovább haladni a csapán, mert egyszerűen nem fér bele a képbe, hogy egy sebzett, beteg szarvas ilyen parton – elcsúszás nélkül – ki bír kapaszkodni…
A hasadék szélén álltunk, jól láttuk, hogy hol váltott bele a szarvas, láttuk, hogy szemben hol váltott ki, de nem értettük.
Füge pedig egyre erősebben húzott a hasadékba, majd felborított. Azt hittem legurul, ahogy négylábon szánkázott lefelé. Közben engem is húzott, de én óvatosan, fától-fáig, bokortól-bokorig haladtam lefelé, majd Petivel együtt keservesen értünk fel a hasadék túlsó élére. Füge hátán állt a szőr és látszott, hogy egyre izgatottabban, körözve keres.
Nem kellett azonban már azon tipródnunk, hogy meglesz-e a szarvas, mert lényegében már megvolt. Peti már látta, és boldogan mutatta az előttünk alig 10 méterre fekvő szarvastehenet. Én is észrevettem a nagy barna testet a fenyőfák tövében, de uralkodtam magamon, nem közelítettem hozzá, vártam, hogy Füge találja meg. Kapkodva vettem elő a mobiltelefont, hogy videófelvételre állítsam. Megvan, indulhat a felvétel. Láttam, hogy Füge köröz, aztán egyszer csak megtorpant, hátán égnek meredt a szőr, lelassult és mélyről jövő morgással, majd még mélyebb ugatással adta a tudtunkra: Megtalálta! Boldogon néztem az elém táruló képet, a sikeres vérebet, ahogy éppen befejezte élete első „éles” csapájának kidolgozását és nagyon örültem annak is, hogy minderről sikerült egy jó kis videót készíteni… Állítanám meg a felvételt, de nem akar megállni. Akkor vettem észre, hogy a számláló, a piros gomb mellett nullán áll. Izgalmamban el sem indítottam a felvételt, így cserébe kisképernyőn, digitálisan nézhettem végig az utánkeresés záróakkordját…
Füge boldogan csaholta dermedtre a szarvast, én meg boldogan öleltem Fügét… Aztán töretek, bekerült Füge nyaklójába az első véres gallyacska, ő pedig a kezdeti „örömködés” után ismét komoly, tacskókopós nyugalommal szemlélte a helyzetet. Talán azt üzente: „Nem is volt olyan nagy kunszt az egész!”
Peti vadőr nélkül talán nem (vagy nem ilyen jól) sikerült volna, innen is köszönöm az együttműködést és az önzetlen segítségét.
Ja, majdnem elfelejtettem: a lövés hátracsúszott, bal oldalt a lengőborda mögötti lágy részen ment be a lövedék, és zsigereléskor, az egyszem törött borda útját követve, a jobb lapocka és a vastag bőrréteg között találtam meg. A jobb mellső, törött lábát nem használta a menekülő vad.
A behúzás már gyerekjáték volt, azok a kopott gyöngyfogak az éjjeliszekrényemen pedig Füge vérebünk első „éles”, sikeressé lett munkájára emlékeztetnek…
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a huszonkettedik állomása.


