Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
Az idei nagy hidegekben nem voltunk tétlenek édesapámmal: hol délutáni lesvadászatra, hol pedig hajnali cserkelésre indultunk a vastag hóval betakart erdőben. Volt olyan reggel, amikor a területen leparkolt kocsi hőmérője mínusz húsz fokot mutatott. A másfél órás cserkelés végén kipirosodott arccal és átfagyva értünk vissza az autóhoz, és alig vártuk, hogy indíthassuk a fűtést. A fagyos időben a figyelmem is elgémberedhetett, így valahol az erdőn, észrevétlenül hagytam el céloptikám okulárgyűrűjét, ami eddig sosem mozdult el a helyéről, ebben a nagy hidegben azonban mégis megtette… Hiába kerestük, nem leltük, így türelmetlenül várom, hogy a pótlásra rendelt alkatrészt (melyből Európában jelenleg hiány van) mikor tudja küldeni a szállító…
Egyébként vadásztársaságunk területén ezek a legjobb idők a tarvad elejtésére, így szemgyűrű nélkül is rendíthetetlenül jártuk az erdőt. Egyik délután édesapám gímborjút, másik délután pedig őzgidát hoztam én terítékre, így az éves vadgazdálkodási terv is szépen kerekedett.
Nem gondolom, hogy telhetetlenek vagyunk, ennek ellenére a sikeres vadászatok után ismét nyakunkba akasztottuk a messzelátókat, és édesapámmal, meg a komámmal a megszokott területek felé indultunk.
Egy hosszú völgy közepén, lábas erdő övezte kaszáló szélében áll egy fedett magasles, ahonnan jó kilátás nyílik még a fák közé is, hiszen tiszta és fehér a táj mindenfelé. A les előtt szarvas-, disznó-, és őz-, meg rókanyomok mindenfelé, illetve az odavezető úton még egy borz nyomával is találkoztam, mielőtt felvackoltam a lesre. Egy háncsban lévő bak, aztán egy suta a gidájával vonult el a les előtt, így a várakozás percei nem teltek eseménytelenül…
Még teljesen világosban indult el egy távoli szöszmötölés a tisztás irányából, de hiába tekergettem a fejem, a zaj forrását sokáig nem találtam. Aztán egyszerre a kaszáló közepén árválkodó nyárfacsoport tövében mozgást láttam. Takarásban óvatoskodott, egyedül volt, és messze. Őz vagy szarvas? Ezt még nem tudtam eldönteni. Ahogy moccant egyet-egyet a sűrű ágbogok között, gidából sutává, majd borjúból tehénné vált. Messze volt, csak apránként mutatta meg magát, így teljes bizonyságot csak akkor nyerhettem róla, amikor a sűrűből a nyárfasor elé lépett. Egy magányos gímtehén közeledett leshelyem felé.
Nagyon gyanús lehetett neki valami, mert bizonytalanul közelített, sokszor meg-megállva. Mozdulni csak annyit tudtam, hogy a keresőt a padra tettem, de a puskát már nem tudtam felvenni a leshely sarkából, mert a szarvas csupa szem és fül volt.
Időnként felbátorodott, lendületes léptekkel indult meg, majd lassított újra. Ekkorra már vészesen közel ért hozzám, amikor is hirtelen lecövekelt és vékony nyakát hosszúra nyújtva, orrát magasra emelve, forgolódva szaglálódni kezdett. Körbe, minden irányba. Megérzett, mert egyszer csak hátrafordult, és nyugtalanul elindult arra, amerről jött. Ezt a fordulásnyi időt használtam fel arra, hogy puskámat vállba vegyem és a vékony keresztet a távolodó, felém baloldalát mutató tehén lapockájára irányozzam.
Lassan lépdelt, feszülten. Folyamatosan követtem, amikor egy pillanatra megtorpant. Ez volt a várt alkalom, így a lövedéket útnak eresztettem. Jó volt a becsapódás, mely egyértelmű találatjelzést mutatott, a szarvas felugorva, hátra nagyot kirúgva iramodott a lábaserdő felé. Szabad szemmel, majd messzelátóval követtem, de egyre csak távolodott. Kétszer, egy-egy pillanatra állt meg mindössze, amíg láttam…
Vakartam a fejemet, mert ekkor már sejtettem, hogy 11 hónapos vérebünknek, Fügének ez lesz az első „éles” utánkeresése…
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a tizenkilencedik állomása.