Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
Füge jól ismeri a saját autónk hangját, a kapukilincs finom kattanását, meg a családtagok lépteit is. Ha meghallja ezeket, irány a kapu, és türelmetlenül várja, hogy a család megérkezzen. Eddig sokat ugrált, a kabátot, meg a nadrágot, szoknyát sem kímélve, mostanra azonban ez a szokása csillapodni látszik. Ha mondjuk, hogy „szépen”, akkor tisztes távolságban jön mellettünk, és nem ugrál fel ránk. Akkor szakad meg ez a nyugalmas helyzet, amikor valamelyikünkön látja, hogy zöld lámpát kapott a rendetlenkedés, akkor aztán – hiába tacskókopó, meg nyugodt vérmérsékletű véreb, stb. – Füge olyan vágtába és cikázásokba csap, hogy még szemmel is nehéz követni. Felszabadultan, száguldozva élvezi a közös játékot.
Sok a délutáni családi program, így – főleg a korai besötétedés miatt – sokszor nem marad idő a tréningre, ilyenkor csak rövid, pörgős játék vagy a faluban egy esti séta jöhet számításba. A „lábhoz” kiválóan működik póráz nélkül. Az utcán, a faluban azonban – szigorúan csak pórázzal – már nehezebb dió. A vadászösztön ilyenkor a felszínre tör, és valljuk be férfiasan: Füge néha úgy húz, mint egy ló. Ezt csak kemény kézzel lehet kordában tartani és sok-sok türelemmel (az igazsághoz tartozik, hogy falunkban nagyon sok családi ház udvarán van házőrző, és velük Füge nagyon szeretne ismeretséget kötni, minduntalan; ezen törekvését mi pedig igyekszünk ellensúlyozni, kevesebb és – mostanában – több sikerrel).
Idegen kutyákkal egyelőre ritkán találkozik, nem járunk kutyafuttatóba, de keressük az alkalmakat és a megbízható fajtársakat, és ha találunk ilyet, akkor mehet a randalírozás.
Nagyon barátságos az emberekkel, akik hozzánk érkeznek, és esetleg még nem ismeri őket, azokkal sem agresszív. Ősszel egy falunap után a nagyobbik fiunk iskolatársai (közel húszan) nálunk töltötték az este és az éjszaka egy részét, természetesen vacsoráztak is, Füge pedig szívesen „bandázott” velük, a kajából pedig nem „kórencsált”… A fiataloknak szívesen mutatta meg az eddig tanultakat, mind a szóbeli, mind a kézjeles utasításokat könnyedén hajtotta végre, nagyobb közönség előtt is (ülsz, fekszik, ott marad, helyedre).
A tréningek során nagyon kedveli az új dolgokat. Ha valamit még nem próbáltunk és mutatom neki, magyarázom kézzel-lábbal, hanggal, hogy mit szeretnék, szinte árad belőle az „együttműködési vágy”, és ha nem érti a feladatot, akkor leül, és fejét okosan forgatva néz nagy, kerek szemekkel.
Ilyen volt nemrég az „ugass” tanulása, mely mindössze 25 percet vett igénybe. Először egy kedvenc játékát tettem magas, Füge által elérhetetlen helyre, miközben biztattam, hogy hozza el azt. Nyüszögve körözött a magasba tartott rágófa körül, de nem ugatott. Aztán egy jutalomfalatot tartottam feje fölé, miközben „tessék, tiéd” vezényszavakat mondtam neki, de ez sem vezetett eredményre. Így tovább mutattam neki a jutalomfalatot, miközben ismételgettem az „ugass” vezényszót, és mindeközben jobb kezemmel kacsafejet formálva „hápogtattam” ujjaimat. Ekkor gyorsan kapott egy jutalomfalatot, majd újra indult a gyakorlás. Kisvártatva megint vakkantott egyet, megint jutalomfalat. Egészen addig, míg az „ugass” vezényszó és a hozzá tartozó kézmozdulatra már hiba és kivétel nélkül (igaz néha magas, csengő hangon vagy éppen mélyen és halkan, de mindig) ugatott. Másnaptól már csak kézjelre, vagy csak hanggal adott utasításra is megtette ezt.
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a tizennyolcadik állomása