Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
A sorozat hetedik részében büszkén írtam, hogy hiába nyílik a kiskapu, vagy a nagykapu, Füge nem megy sehová. Hát, most már ezt nem írhatom. Illetve írhatom, de nem lenne igaz, úgyhogy inkább nem írom.
Alkalmanként szívesen szökik. Hogy mi változott meg, azt is sejtem: elkezdte sokkal jobban érdekelni a külvilág, egyre több az inger, a szag, a felfedezésre váró ismeretlen. És ezekből a kapun kívüli világban van a legtöbb.
Egyik délután az autóval akartam beállni, a korábban megszokottakkal ellentétben azonban most előbb kiszálltam az autóból, odamentem Fügéhez, és így nyitottam a nagykaput, Füge pedig határtalan örömmel penderült ki a kocsihoz. Ő is be akart ülni, csakhogy az ajtó zárva volt. Kiskutyánk így a másik oldalt is ellenőrizte, de ott sem járt sikerrel, így a kiskapuhoz ment – kívülről. Majd az árokparthoz és így tovább. Hiába szólítottam az eddig stabilan hívható kutyát, nem akaródzott neki visszajönni. Láttam rajta, hogy érti, hogy hívom, de őt ez olyan nagyon nem hatotta meg. Minden szólításkor mozdult ugyan egyet, néha közeledett is, de a végén mindig kitért és letett orral, vidáman indult a szomszéd házak előtti területek további felfedezésére.
Nem mentem utána, hanem kitartóan hívtam, majd távolodni kezdtem tőle; és egyszer csak követni kezdett, majd beszaladt utánam az udvarba. Nem akartam bántani (bár mérges voltam, hogy kiment és csak nehezen jött vissza), de ahogy lehajoltam hozzá, játékosan elugrott előlem és ismét: irány kifelé. Az utcánk nem túl forgalmas, de azért féltettem a kis lököttet, nehogy baja essék. Kezdhettük az egészet elölről: a következőkben a hívásra és a távolodásra azonban már nem reagált jól, így szigorúan leültettem, odamentem hozzá, és mindenféle szemrehányás nélkül felvettem (ahogy az anyja vitte régen, „a kabátjánál fogva”) és az udvarba vittem. Ekkor már a kapuk is zárva voltak. Nehéz ilyenkor megállni, hogy ne fejezze ki rosszallását az ember, de a kutya szerintem félreértené a helyzetet: ha kiment és visszajött, és erre nem pozitív megerősítést kap, hanem éppen ellenkezőleg, az biztosan nem tesz jót neki. Ebben az esetben azt gondolhatja, hogy ha már kint kóricáltam az utcán, és húzva-halasztva, de mégis visszajöttem és kapok, hát nem érdemes visszamenni a gazdához, mert annak nem lesz jó vége. Ezért pont az ellenkezőjét kell tenni, nem baj, ha csak sokadszori hívásra jön is vissza, DE VISSZAJÖN, így aztán, ha belül szét is pukkadunk, de kifelé – legalább farkasmosollyal – dicsérnünk kell.
Azóta is ki-kiszalad alkalomadtán, melyre megoldást ebben a módszerben lelek: hívni, távolodni tőle, az udvaron befelé, majd ha visszajön, agyba-főbe dicsérni…
Mostanság újra elkezdtem a kiskapus trenírozását, először csak félig, aztán már teljesen nyitott kapunál – a szökést talán így meg tudom akadályozni –, (azonban volt két alkalom, még az elején, amikor így sem sikerült). Fügét az udvaron belül leültetem, és amikor kifelé indulna, határozott „nem” szavakkal reagálok. Ilyenkor visszahőköl, és nem megy ki.
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a tizenötödik állomása.