Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
A szolidágó szálait jobbról is, balról is mellőzte (úgy, hogy csak elment mellettük mindkét irányból, de nem kerülte azokat meg, hanem mindig visszatért a bokor elé, így – habár csak – másfél méterre volt a bikafejtől és a lábtól, akár jobbról, akár balról indult meg, nem vette azokat észre), mivel nem a szemével, hanem az orrával keresett. Látszott már rajta, hogy nagyon izgatott és ide-oda cikázott a szagnyomon, amikor is balról belépett, és szembetalálkozott az agancsos fejjel.
Nagyon tetszett az első hirtelen reakciója, mivel lefékezett, majd hirtelen visszatolatott és körbe-körbe jött-ment körülötte, de mindvégig egy általa biztonságosnak vélt távolságot tartva. Hátán állt a szőr és minden idegszálával a feladatra koncentrált. Időnként meg-megállt, a bika felé fordult és olyan hosszan elnyúlt, amilyen hosszan csak tudott, miközben érdeklődve, meg ugrásra készen igyekezett szagmintát venni a szarvasfejről. Ilyenkor a legkisebb gyanús mozgásra is (például ahogy a fűszálakat megmozdította a szél), minduntalan hátraugrott, és kezdte az egészet elölről…
Én közben egyre biztattam és dicsértem, majd amikor Füge már olyan közel ért a bikához, hogy annak füléhez érintette az orrát, jutalomfalatot kapott. Egyre bátrabb lett, és elkezdett morogni, meg már egyet-egyet vakkantott, ahogy hol közelebb, hol távolabb ugrott.
Egyszer aztán finoman ráfogott a szarvasfülre és meghúzta azt, mire a bika – agancsostól – billent egyet. Erre Füge ügyesen kitért, és felhangzott szájából az az általam már más vérebek szájából hallott, félreérthetetlen jelzés: a keresettet megtalálta.
Nagyon megdicsértem, jött a jutalomfalat és egészen közel a bikafejhez álltam meg, hogy kiskutyám bátran folytathassa a helyzettel történő behatóbb ismerkedést. Ekkor már meg-megmozgattam az agancsos fejet, amire Füge hátrébbugrott, de fáradhatatlanul jött is vissza, és folyamatosan ugatta a szarvast. Hagytam, hogy barátkozzon a körülményekkel, majd a madzagos szarvaslábat kezdtem mozgatni, melyet pár elugrást követően kiskutyám bátran megfogott és büszkén hurcolt körbe a szolidágó körül – ameddig a madzag elért.
Jó volt nézni azt a boldogsággal vegyes izgatottságot, ami nemcsak a szemében, hanem minden porcikájában visszatükröződött. Amikor a bátorsága a legmagasabb fokra hágott és a szarvaslábbal már minden ellenérzés nélkül szaladgált, akkor fejeztük be a feladatot (Zoli mentorom instrukcióinak megfelelően, Füge legnagyobb bánatára). A délelőtt folyamán sokszor visszatért a kellemes illatok helyére és százszor is megszaglászta a bikafej és bikaláb helyét…
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a tizenharmadik állomása.