Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
A darazsaknál hagytuk abba az előző részben, ezért velük is folytatom. Füge a földre szálló sárga-fekete, fullánkos vitézeket mellső tappancsaival leszorítja, majd hirtelen elengedi. Láthatóan tart tőlük, óvatos, aminek nagyon örülünk. Az imádkozó sáskát is körültekintően, játékosan, de tisztelettel „kezeli”.
Látszik azonban, hogy kamaszodik. A teraszon tárolt cipőket és kinti papucsokat gyakran „sétáltatja” vagy spajzolja pokróca mellé, és ráérős idejében szívesen meg is rágja a cipőfűzőket, meg a papucsok puha, bebújós pántját. Aztán, ha ezt észrevesszük (legtöbbször akkor, amikor munkából hazaérünk) és kérdőre vonjuk, a kis virágoskert meténgjei közé hasal, és nagy, ártatlan szemekkel néz ránk.
Biztosan mondhatom, hogy nagyon okos, ösztönösen igyekszik kedvünkben járni, de ha nem vagyunk otthon, hát miért ne… és rendetlenkedik egy keveset.
A gyakorlások alkalmával sokszor úgy érzem, kitalálja a gondolataimat is. Este, mielőtt eszik, kimegyünk a kiskapuhoz, szétnézünk, így, ha megjelenek a mosókonyha ajtajában, vidáman mellém szegődik, és együtt ballagunk ki a bejárathoz. Onnan aztán egy-két gyors szimat után a garázs felé „invitál”, hiszen eljött a vacsoraidő és a tápos hordó a gyalupad szélén áll...
Az evés előtti előkészületeket nagy, kerek szemekkel, és látszólag türelmesen, de minden porcikájában izgatottan figyeli. Akkor válik számára érdekessé a dolog, amikor a tálat valamelyikünk a családból a kezébe veszi, és a csak etetésre használt, üresen álló, így patyolattiszta kennel felé vesszük az irányt. Akkor Fügéből felszakad a boldogsággal vegyes izgatottság és nagyokat iramodva nyargal körülöttünk. A kennelbe csak akkor megy be, ha már annak közelében vagyunk, és szép csendben, tőlünk és a táljától jó távolságra leül és mozdulatlanul, de izgatottan, nagyokat nyelve, időnként a száját megnyalva várja a „jó étvágyat kívánokot” jelentő, „tessék, tiéd” szavakat. Amíg nem hallja, feszülten várakozik, de nem nyúl az ételéhez engedély nélkül.
Evés közben, hogy ne alakuljon ki benne az étel féltése miatti agresszivitás, gyakran végig simítjuk hátát és fejét is. Eközben észrevettünk valami nagyon érdekeset: véletlenül a hátsó lábához értem evés közben, mikor is azt hátra nyújtotta és hosszan a levegőben tartotta. Azóta is így van, ha eszik, és valamelyik hátsó lábához érünk, gondolkodás nélkül hátra nyújtja, és három lábon falatozik tovább. Nagyon egyedi és kedves szokása ez kis vérebünknek…
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a tizedik állomása.