Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
A friss hó nagyon jó barátom a vadászatban. Cserkeléseim és lesvadászataim hű társa, „aki” – ha találkozunk – sokat mesél. Mindig elmondja, hogy járt-e valaki a völgyben, egyedül volt-e vagy kondában, esetleg rudliban; honnan érkezett és merre haladt; sokszor azt is megsúgja, hogy mikor tette tiszteletét. Ha nagyon faggatom, még azt is hajlandó elmondani, hogy tarvad vagy bika az illető, illetve sejtetni engedi, hogy malacos koca vagy magányos kan, esetleg egy-két kísérővel... Persze, hogy ezt meghallhassuk, már nagy odafigyelés szükséges.
A hó most is velem jött. Ott fehérlett a tisztáson, és a lábaserdőben. Pontosan megmutatta meddig jött a magányos tehén, hol fordult vissza, hol haladt lépésben, meg-megállva, és a nyárfasor előtt hogyan váltott sebes vágtába. Igen, jól látszik az elugrás, a hó alatti puha sárba vájt mély lenyomat, meg a havon itt-ott egy-egy fekete göröngy, a távolodás iránya. Itt, az elugrástól kissé feljebb, pár szál vágott szőrt mutat a fehér hólepedő.
A nyom jól követhető, nagyjából arra megy, amerről jött. Csak hó, meg kevés sár néhol. Már vagy 30-40 métert haladtam a nagy ugrások mentén, de a csülöklenyomatokon kívül más semmi. Lassan elérem a tisztás szélében a lábaserdőt, még mindig semmi. A fák között emelkedni kezd a domb, itt láthatóan lassult a távolodás üteme, de az irányt még tartja. 70 méterre is vagyok már a rálövéstől, akikor gombostűfejnyi vércseppet találok a porhó tetején. Ujjaim közé veszem. Kavicsszerű, de a kézmelegre elolvad: nincs kétség, vércsepp. Odébb megint egy, aztán tovább haladva még több. A fröccsenések a csapa bal oldalán látszanak csak: a lövedék nem ütötte át a szarvas testét.
Itt megállt, látszik a nyomokon: sok a vér; aztán továbbiramodott. Egy darabon jól tudom követni, de déli fekvésű platóra érek, fehér „segítségem” pedig a völgyben maradt.
Észre sem veszem, hogy mikor, de keresés közben teljesen rámsötétedett. Lámpafényben nyögvenyelős a haladás, szinte centiről centire kutatom, a barna, vizes avaron bajos a keresés. Ahol van egy kis hófolt, legalább van bátorítás: véres csapajel.
A következő hajlóban sebágyhoz érek, egészen friss, még meleg. Na, ennek tovább nincs értelme, abba kell hagynom, majd holnap világosban, Fügével folytatom.
Telefonon hívom édesapám, már a Nivában vár, úgyhogy kimelegedve, szárnyaszegetten én is befelé indulok.
Átbeszéljük – úton hazafelé – mit hibáztam, és lassan bontakozik ki a képlet: a lövés hátrébb csúszhatott.
Hazaérve a kerítésnél Füge fogad minket farkcsóválva, bánatosan nézi, hogy édesapám hazaindul, engem viszont kitörő örömmel fogad, vagy ötször körbe szaglász. Szereti az erdőillatot. Izgatottan áll egyik lábáról a másikra, csupa szem és csupa fül.
Lehajolok hozzá és halkan mondom neki: holnap dolgunk lesz, pihend ki magad Füge. Vacsora után szinte berobban a mosókonyhába, látja, hogy a hátizsákom, a zöldkabátom nincs elrakva: ez számára egyértelmű üzenet. Már az ajtó mögül hallom, hogy kicsit még fészkelődik, aztán vastagon horkolni kezd. Behallatszik a hálószobába… én hanyatt fekszem, bámulom a fenyőgerendákat a plafonon és arra gondolok: mikor lesz már reggel…
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a huszadik állomása.