Molnár Tamás kollégánk rendszeresen jelentkezik a családjába nemrég érkezett alpesi tacskókopó, Füge történeteivel.
Türelmetlenül vártam, hogy teljen az idő és elkezdhessük az első mesterséges csapán az utánkeresést. Zolitól, vérebes mentoromtól kaptunk egy komoly – éppen ebünkre méretezett – bőr nyaklót, a narancssárga vérebvezetéket (szintén Zoli tapasztalataira támaszkodva) pedig már régen beszereztük, így a munka technikai feltételei is adottak voltak.
Zoli intelmei mentén haladva már jóval korábban sikerült megtanítani Fügének a „szimat, keresd” vezényszavakat. Ezt úgy kezdtük el, hogy velem szemben leültettem Fügét, majd egy jutalomfalatot a fű közé dobtam, hogy ne is lássa annak landolási helyét, ezután pedig a „szimat, keresd” vezényszavak elmondásával a kerestetni kívánt terület felé, „a rálövés helyére” mutattam. Füge ilyenkor a megjelölt irányba indult, és mély, földre tett orral, intenzív szaglálódásba kezdett, szinte „kattogott” az orra, ahogy izgatottan szűrte a levegőt. Nagyon ügyesen és szisztematikusan keres, szükség esetén korrigál, és az eddig elrejtett összes jutalomfalatot kivétel nélkül megtalálta, és boldog elégedettséggel fogyasztotta el.
Izgatottan készítettem össze az utánkereső felszerelés darabjait, Füge kíváncsian, és kissé bizalmatlanul szemlélte igyekezetemet. Többször kihúzta fejét a nyaklóból, úgyhogy bizakodását jutalomfalatokkal erősítve, és ebünket fektetve, végre kötélnek állt, és minden idegenkedés nélkül tűrte, hogy nyakába tegyem a bőr nyakbavalót. Nem értette, hogy mit akarok vele, de ha ez a vágyam, ám legyen – gondolhatta... Legalábbis ez volt a szemében. Az eddigi kényelmes póráz helyett a nyaklóba a hosszú vérebvezetéket csatoltam, és izgatottam mentünk a csapa kezdetét jelző bokrokhoz. Ott Füge engedelmesen leült kézjelemre (látszott rajta, hogy teljesen komolyan akarja ezt a feladatot, és semmi kajlaság, pajkos rendetlenség nem volt benne, minden idegszálával koncentrált), majd a „szimat, keresd” szavak elhangzásával elindult első mesterséges csapájának kidolgozására.
Látszott egész testtartásán az érdeklődés, a farkát nem a megszokott „jutalomfalatos” csóválással, hanem sokkal koncentráltabb figyelemmel, élénk érdeklődéssel csóválta. Gyönyörűen, mélyen tartott orral ment a csapán, időnként oldalra is kitért, úgy gondolom, hogy kontrollálta saját magát, de pár pillanat múlva ismét visszaállt az eredeti „szagalagútra”.
A csapán minden erőlködés nélkül végigment, jól láttam, hogy a helyes irányban halad, melyről kétszer tért le: egyszer jobb, egyszer bel felé, azonban saját elhatározásából visszább ment egy kicsit, és újra végigjött rajta, immár a helyes irányba. Nem szóltam bele, nem utasítottam és nem korrigáltam, hagytam, hogy magának dolgozza ki a szagnyomokat.
A bika feje és a csapafektetéshez húzott mellső lába egy bokor mögött várták a kis vérebet…
Remélem hosszú, és kalandos útra indultunk, melynek ez volt a tizenkettedik állomása.