Részlet Sterbetz István Őszi vizeken című kötetéből.
Több mint tíz év is elmúlt, amíg az emlékezetes, nagy katasztrófa után újra foglyászni mehettem.
De az már nem taraji fogoly volt, nem is nagyszénási. Vendégként kaptam engedélyt, mindössze kettőre, csemegének szánva, emlékidézőnek.
Az is volt. Csemege.
Ökörnyálas októberi tarlón lőttem őket, gyors duplával, és azóta is csak alig néhányat. Egytől egyig, cseppenként adagolva, ahogy múzeumok számára adódik néha valamilyen ritka vándormadár begyűjtése. Soha többé ezután már nem cipeltem fogollyal megrakott aggatékot, de nem is kívántam. Úgy éreztem, hogy az ilyesmi tisztességtelen lenne.
A fogoly számomra már nem sportmadár. Csupán emlék. Gyermekkorom nosztalgiája.
És mégis vadászom rá!
Úgy vadászom, ahogy időközben a túzokkal vagy a daruval is cselekedtem. Nem a parádés lövés, hanem a megismerés kedvéért, hogy a régmúltakért törlesztő fáradozással tehessek is valamit az érdekében.
Az 1939–40 telén pusztító katasztrófa egy év múlva megismétlődött, és ezután Nagyszénás–Orosháza–Székkutas környékén alig akadt fogoly. Évekig nem vadásztak rá, mégsem tudott szaporodni. És nemcsak az időközben bekövetkezett környezetváltozás a ludas ebben. Talán még súlyosabb, alattomosabb veszély a biológiai leromlás.
Ezt a madarat életre szóló családi kötelék jellemzi.
Kora tavasszal a tyúkocska választ kakast magának. Költés után csibéikkel csapatot képeznek, és fészekhagyástól tél végéig maradnak így együtt, amíg a kikelet újabb utódlásra nem csábítja őket. Ilyenkor a két öreg megint csak egymással párosodik. A már szintén ivarérett fiatalok azonban sohasem testvéreik közül választanak, következetesen mindig idegen csapatbelivel párzanak. Ez az öröklődő magatartási forma kiküszöböli a rokonházasságok lehetőségét, így gondoskodik a természet arról, hogy a fogolyállomány ne sorvadjon „beltenyésztés” következtében. Mindezt már látványosan igazolták az egyedi jelöléssel lefolytatott kísérletek.
A fogoly különösképpen ragaszkodik az élőhelyéhez. Mozgási körzete sem terjedelmes. A nagyon megritkult dél-alföldi állománynál azonban egyre nőnek-szélesednek az egyes csapatokat egymástól elszigetelő távolságok.
Így azután, ha tavasszal az egyik párosodni vágyó csapat tagjai nem találnak rá valamelyik másik társaságra, valamennyien pár nélkül maradnak, talán mindörökre.
Kardoskút környékén bizonyosodtam meg erről egyszer egy fölöttébb tanulságos gyűjtés alkalmával, költés idején.
Májusban foglyot lőni?
Igen, akármilyen megütköztetően hangzik is, valóban lőttem már ilyenkor, a legnagyobb költésidőben foglyot, külön engedéllyel, kísérleti célból.
Tavaszi őzbakot kerestünk a vadőrrel, és jókora fogolycsapat robajlott föl előttünk az árokpartról. Kísérőm ekkor elmondta, hogy ezt az együttest már legalább öt-hat esztendeje ismeri. Különös tulajdonságuk, hogy egész éven át társas kötelékben maradnak. Párba sosem állnak, kora tavasszal sem figyelhető meg náluk a párválasztó fogolyra jellemző, sürgő-forgó kergetőzés. Most is olyan messziről keltek, ahogy azt késő ősszel a szántásról, rétről fölvert fogoly szokta, pedig hát tavasz volt, amikor kotlásban hevülő madártest melenget minden tisztességes madárfészket.
Amikor a következő hét végén ismét arra jártam, a vadászati hatóságtól kapott gyűjtési engedély már a tárcámban lapult.
Csak akkor ötlött fel bennem a feladat szokatlansága.
Vajon miképpen illene a foglyot meglőni így késő tavasszal?
Vizsla előtt? Vagy hajtókkal? Kellemetlen az a tudat, hogy az ember a vadat ilyenkor zavarássza.
Végül is a halk szavú kisgolyós mellett döntöttem, Madártani Intézetünknek sokoldalú, hasznos kis munkaeszközénél. Lesből próbáltam elvégezni a gyűjtést. A Long Rifle alig pattan, nagyobb távolságból is hajszálpontos.
Estefelé húzódtam meg a fogoly járta árokparton.
Félórát sem kellett időznöm, a csapat máris megjelent. Gyalogosan óvakodtak elő a lucernatáblából. Megvártam, amíg valamennyi kiért a dűlőútra, azután elő a távcsövet. Lövés előtt alaposan szemrevételeztem a társaságot.
Nem lettem sokkal okosabb tőle. Valamennyi madár mellén vastag, barna patkó, öreg hát mindegyik. Úgy hatvan-hetven méterre lehettek, ezért a biztosabb lövés érdekében előreóvakodtam a legközelebbi akácfáig. Jó támasztékot kínált.
Bögyön lőttem az elsőt, nem vergődött. A többi csak pillanatra figyelt fel, és a kis puska ezután még ötször-hatszor pattant. Másik három fogoly is hasra tottyant tőle. Csak amikor a legutolsót fején találtam, és reflexei testét dobáló rángásba kezdtek, akkor burrantak föl, akkor kaptak észbe.
Nem is baj, több már úgysem kellett.
Mind a négy elejtett matuzsálem a kivénhedt fogoly valamennyi ismertetőjelét magán viselte.
Megvolt hát a bizonyíték!
A jókora területen már csak ez az egyedüli fogolycsapat élt, amely valaha bizonyára egyetlen fészekaljból nevelkedett. Együtt öregedtek meg, testvérek voltak, sohasem álltak párba, nem találkoztak idegen szülőktől származó, párzásra alkalmas partnerrel.
Az országban minden bizonnyal sokfelé volt ez így, sok csapatnyi fogolymadár szétszórtsága miatt maradt ki az utódlásból.
De hát akkor mit ígér a jövő?
Teljes reménytelenséget? Előbb-utóbb kipusztul az írmagja is? Többé már sohasem foglyászunk?
Azt hiszem, még nem tartunk itt, és hogy később se tartsunk, az egyedül rajtunk múlik. Ha valóban gazdálkodunk ezután a fogollyal, nemcsak egyoldalúan, kizsákmányolva hasznosítjuk!
Mert amiről eddig beszéltem, nem országos jelenség, szerencsére.
Csak majdnem országos.
De csodálatosképpen maradt néhány olyan kisebb tájegység is, ahol a fogoly a nagy telek meg az előnytelen környezetváltozás minden eddigi megpróbáltatását átvészelte. Ha az ilyen szigeteken sikerül még ezt a töredéket huzamosan megőriznünk, akkor ezekből előbb-utóbb olyan állomány erősödhet, amely elég életképes lesz majd ahhoz, hogy mértéktartó vadászat mellett is fennmaradjon.
Ha addig el nem tékozoljuk ezt a legeslegutolsó lehetőséget!
Vészes meggondolatlanság manapság a végveszélybe került fogolyállományt élőbefogással, szerény devizajövedelemért külföldre szállítással gyengíteni! Önmagát csapja be a hazai vadkereskedelem, ha így köt üzletet, egy tál lencséért.
Most bizonyára sokan felteszik magukban a kérdést: miért nem foglalkozunk a fácánhoz hasonlóan a fogoly zárt téri szaporításával, rendszeres kibocsátásával is?
Foglalkozni foglalkozunk. Tenyésztik őket, és már nem is csak kísérleti szinten, hanem üzemesítve is. Mégsem ez jelenti a megoldást, s ezt külföldi példák is alátámasztják.
Dániában nyolc vizsgálati esztendő során nem kevesebb, mint tizenháromezer, madárgyűrűvel megjelölt fogoly sorsát kísérték figyelemmel egy vadbiológiai állomáson. Kimutatták, hogy év végéig csak minden ötödik fogolycsibe maradt életben, és a tizenháromezer madárból csupán három százaléknak sikerült több éves korig növekedni. Ez világosan bizonyítja, hogy a zárt térben nevelt fogoly életképessége, rátermettsége sokkal-sokkal gyengébb, mint a vadon élőé, hogy a túlságosan magas kallódási százalék miatt fölöttébb költséges az ilyen próbálkozás.
Egyetlen megoldás a Szabolcsban, Dévaványa környékén, a Duna-Tisza közének néhány pusztáján meg a Kisalföldön még meglevő, erős állományok féltő gondozása, ebben találjuk meg a jövő biztosítékát.
Amikor tavaszonként túzokot számolni járom a ványai határt, az egykori békési Sárréten cserregő-furkosó fogolypárokkal is lépten-nyomon találkozom. Úgy, mint régen, olyan népes állományban!
Dévaványa nemcsak világhírű túzokeldorádó, a magyar fogolynak is egyik fellegvára. Egyik, és nem az egyetlen.
Ezért hiszem, hogy fogunk mi még foglyászni, amikor őszi ökörnyál úszik a réteken, és nagyon kék a szeptember végi ég messzesége, foglyászunk, ha lesz elég mértéktartásunk és bölcsességünk a kiböjtöléshez!