Mielőtt lefeküdnénk, még megnézem az időt. Szép, csillagos, békés májusi est.
A kelő hold már az erdő felett sápadozik, s a hegytetők ködös ezüstben játszanak. Jól van. Holnap jó időnk lesz, tiszta napsütés, ami most mindennél fontosabb, mert filmezünk. Én vagyok a rendező, s a barátom az operatőr.
Nehéz rendezés lesz.
Egy szereplő már bizonyos – itt ácsorog szegény a sarokban –, egy kitömött uhu, de a többi még nem is tudja, hogy játszaniuk kell nekem. A többiek még kint alszanak az erdőben, a Szamos menti öreg fákon, sziklafészkekben, és nem biztos, hogy fellépnek, igaz, nem is kapnak tiszteletdíjat.
A két természetes uhukunyhó már kész. Egyikből fotografál a barátom, a másikból lövöm én a madarat. Nincs itt semmi hiba. Az idő szép...
Barátomnak komoly masinája van. Rendes filmfelvevő gép, és tud is vele bánni. Otthon megtöltötték, s most felajzva várja a szebbnél szebb eseteket.
Nyolcszáz kilométert utazunk ezekért a filmekért, de érzem, hogy megéri. Bemutatjuk majd az érdeklődők előtt, s előre látom a leesett állatokat, a felszisszenést, mi pedig előadást tartunk, hogy kell komolyan uhuzást filmezni, mi tulajdonképpen az uhuzás.
„Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim...”
Azaz ne siessünk!
A biztos résztvevő olyan szomorúan bámul rám kopott gombszemével, hogy megsajnálom. Szabad ősi lovagja volt ő is valamikor a sötétbe fulladt erdőknek, és most így játszanak vele.
– Nem játék ez, öregem – vigasztalom –, a tudományt szolgálod, s állatélettani ismereteiket segíted gyarapítani az embereknek...
– Mi közötök hozzá? Mi se vagyunk kíváncsiak az emberélettanra, s amit tudunk rólatok, az éppen elég...
– Nono – intettem le –, talán mégsem vagyunk egyenlőek. Itt a tudomány a fontos.
– Tudomány? Ostobaság! Millió évek alatt kettőt-hármat ha léptetek előre, s minden lépésetek nyomán patakzott a vér... Tudomány... – És elfordult, jelezve, hogy a vitát befejezte.
– Buta bagoly – mérgelődtem, és egy kis lelkiismeret-furdalással néztem puskámra s a kikészített patronokra. Hát hiszen ... de azért ... szóval mégis. Ha már le van filmezve az a madár, miért ne lőném meg?
Az ablakon már besütött a hold, és távoli, különös lett a való világ, és szomorúan közeli az a kitömött, kopott, öreg bagoly.
Most nem láttam, de a hold ravataláról mintha ő nézett volna rám, utazva a végtelenségben és régen tudva mindent, amit mi kínok és vér árán keresünk, és azt mondjuk rá: ez tudomány.
Alig tudtam elaludni.
Reggel azután más színben látszott már a világ. Színek ugyan nem voltak még, amikor elindultunk, mert szürke derengés ködlött a tájon, de valahol messze károgott már egy szürke varjú, amikor kitettük a baglyot.
– Aztán jól viseld magad, öregem!
És behúzódott mindegyikünk a saját kunyhójába. A két kunyhó két hatalmas iszalagbokor volt – háttal a napnak –, egymástól s a bagolytól is vagy harminc lépés távolságra. Barátomé talán kicsit közelebb is. Öreg uhuzó vagyok, sok száz ilyen kunyhót csináltam már, de az bizonyos, hogy ezek sem voltak az utolsók.
– Kaar ... kaaár!...
A szürke varjú majdnem rászállt az uhura. Nagyon méltatlankodik. Öröm nézni. Már ketten vannak, de a másik hangtalanul repkedi körül az uhut.
Fényképezni még nem lehet, lőni – egyelőre – nem akarok.
Beszállófa közel nincs, így a szürkék barátom bokra fölé, egy cserfára szállnak, és ismét szidják madarunkat. A fa öt-hat méter magas. A két szürke egymás mellett ül.
Intek barátomnak, hogy fogja be a fülét. Azt hiszi, tréfálok.
– Durr!
A varjakat lecsapta a lövés, nekik immáron semmi bajuk, de barátom dühösen mutogat a fülére.
– Mondtam, hogy fogd be.
A lövés hörögve hentergett végig a völgyön, s ettől egyszerre reggel lett. Varjak károgtak fel, titokzatos ösztönnel megérezve társaik pusztulását, szarka cserregett, és a közeli bokorból egy gébics dugta ki fejét, álmosan és dühösen csettegetve.
De fényképezni még nem lehet.
A nap ugyan felkelt már, de ferde sugarai még a reggeli párával birkóznak.
Most csend van. Eszembe jutnak a régi uhuzások, a régi baglyok. Élők, és nem ilyen kopott, szegény múzeumi darabok. Néha három is volt. Egyikkel „együtt éltem” majd egy évig. Bent lakott a szobámban, újságpapírral letakart szekrény tetején, és nagyon jó barátok voltunk. Este az ágyam végén tollászkodott, s amikor azt mondtam: „Tanti, eloltom a lámpát” – és intettem a szekrény felé, ásított, és felrepült a szekrény tetejére. De egész éjjel hallottam, hogy mocorog a papíron, és lesi az egereket. Igen, az egereket. Erdőben laktam akkor, ajtóm állandóan nyitva, hát bementek az egerecskék, és megették a detektívregényeket. Más ennivaló nem volt – szerény egerek voltak, akárcsak én –, így megelégedtek a papírral is. Abból raktak fészket is, és szaporodtak szépen. Miért bántottam volna őket? Szegények voltunk, elnézők és nagyon boldogok.
Tanti azonban hivatásszerűen leselkedett rájuk, ámbár nem emlékszem, hogy egyet is fogott volna.
Egyszer meg négyet is hoztam. Erdélyből. A román vasutas egy délutánt áldozott rá, hogy a baglyokat megtalálja a vámkönyvben, de ott uhutarifa, úgy látszik, nem volt. Végül megegyeztünk pár lejben, s azt mondta: „mehet”.
Igen ám, de akkora volt a láda, hogy a motoros kis paklikocsija ajtaján nem fért be.
– Felkötni! – vezényelt dühösen a vasutas, mire a nagy ládát valahogy felkötöttük az ütközőkre, és így robogtunk be Nyírábrányba.
A magyar vámos először leesett állal szemlélte ezt a bevonulást, aztán a hasát fogta a nevetéstől. De vámtarifa az uhukra, úgy látszik, a magyar vámkönyvben sem volt, és sokáig törte a fejét, hogy mármost mit csináljon.
– Uram – mondtam –, én ezeket a ritka madarakat az Állatkertnek viszem. Ezek kizárólag tudományos célt szolgálnak.
– Ezek valami sasok?
– Igen, persze hogy sasok. Szaporítani akarjuk őket az Állatkertben. Tulajdonképpen államérdek...
A vámos leplezetlen érdeklődéssel hallgatta előadásom, még a szeme is szikrázott a terjedelmes mese hallatára. Aztán nevetett, majd lefordult a székről.
Mit nevet ez az ember?
– Hát akkor természetesen vámmentesek. Józsi – kiáltott ki –, a sasok mehetnek!
Paroláztunk, és beszálltam a vonatba. Néztem ki az ablakon. A vámos is ott cigarettázott, s amikor a forgalmista felemelte a tárcsát, odalépett az ablak alá.
– Jó utazást, uram – intett vidáman –, a mese szép volt...
Még Debrecennél is bután néztem ki az ablakon.
Az emlékeket azonban a reggeli párával együtt elverte a nap. Felkelt immár, és kimosakodott ragyogással nézte a világot.
A földön hatalmas árnyék úszott. Először egy, azután kettő. Aztán suhogva vágott el a bagoly felett egy ölyv. Utána a másik.
– Kiőő ... kiőő... – kérdezték vijjogva, aztán mind lejjebb ereszkedve kerülgették a baglyot, most már inkább kíváncsian.
Intettem barátomnak, hogy – lehet!
A gép berregésére nem is figyeltek, sőt az egyik leszállt a földre.
Megráztam kicsit bokromat, mire az is felrebbent, de magasról még sokáig hallottuk vijjogásukat.
A kis lyukon összenevettünk. Jól van. Az ölyvek már megvannak.
Hej, mi lenne itt, ha élő uhunk lenne! De hát élő uhunk nem volt. Mindegy, ez szűz terület, jöhet még más is.
Jött egy szarka.
Rettentő ideges volt.
Aztán mátyások jöttek.
Aztán egy héja. Intettem barátomnak, hogy siessen, mert ez nem vár, de a héja is szépen engedte magát filmezni. Még vissza is jött, de meglőni már nem engedte magát. Mire barátom intett, hogy lőhetek, a héja elvágódott. Nem baj. Szerencse még, hogy idejött, legtöbbször még az élő uhu mellett is úgy megy el, mintha az a világon sem lenne.
Van már héjánk is!
Rágyújtok egy cigarettára, s a füst lassan szivárog ki a sűrű levelek között.
Most újra szürke varjak kárognak, magasan, de aztán elhallgatnak, és látom, hogy sietve vonulnak a túlsó domb felé.
Hát ezt meg mi lelte?
Ekkor hirtelen sziszegő suhogás hallatszott – átpillantottam barátomhoz – aztán:
– ... Ssszszs ... puff ... – És szegény öreg baglyunk félig lefordult fájáról, pedig jól odakötöztük. Aztán egy nagy madár lebbent most már kíváncsian föléje, és kétszer is elkerengett alacsonyan fölötte: egy nagy szirti sas.
A gép már régen berreg... Eszembe jut a puska.
A sas aztán mind magasabbra köröz – talán valamelyik bokor mozdult meg a nagy idegességben, vagy a gépet hallotta meg –, és már nem látjuk többet.
Szélesen vigyorgunk össze.
Megérte az út, megérte a fáradozás, kiadás. Kiváló fényviszonyok között, csekély távolságból, csodás felvételek lesznek.
Később még jött egy darázsölyv, aztán egy karvaly. A karvalyt csak barátom lőtte meg, én elhibáztam.
Vigasztalásul lőttem még egy szarkát.
Ezzel a nap véget ért.
Ki kellett úgyis menni a ledőlt baglyot helyreigazítani, ha pedig már sokáig mozogtunk kint, úgysem jött volna semmi. De hát nem is kellett már. Hatvan méter ragyogó anyagunk volt. Még egy-kétszer kimegyünk valami nádas mellé otthoni tájakon, és kész az előadás.
„Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!...”
Boldogan utaztunk haza.
Éjjel érkeztünk meg, és úgy beszéltük meg, hogy másnap reggel azonnal előhívatja a felvételeket, és telefonál. Vártam egész délelőtt. Nem keresett. Felhívtam én.
– Az igazgató úr elment valami filmügyben...
– Jó.
Vártam délután is. Semmi. Hívtam a lakást. Felesége jelentkezik. Nem tud az uráról semmit.
Végre megszólal a telefon.
– Szervusz! Na mesélj, mi újság? – esem neki.
– Semmi!
– Hogyhogy semmi, megőrültél?!
– Még nem. Az anyag rossz volt, valami régi film. A cég nem vette észre, fényt kapott, vagy tudom is én, hagyj békén...
Még hogy én!
– De öregem...
Levágta a kagylót.
Hülyén néztem a kagylóba, aztán én is levágtam.
A kopott, molyrágta uhu gúnyosan nézett rám a sarokból.
– Na, a ti tudományotok!
Régi dolgok ezek, azóta szegény barátom is tudja már, mi volt a hiba, tud mindent, és találkozott már az öreg bagollyal is abban a világban, amit soha meg nem közelít semmiféle tudomány.
(1947)