A hideg ellenére szinte tavaszi hangulat uralkodott az erdőn. Valószínűleg azért éreztem így, mert két hét szürke, ködös időjárás után napsütéses, tiszta idő fogadott a téli szabadban.
Nagyon szeretem a ködöt, a fényképeknek is ad egy sejtelmes hangulatot, de most jólesett a távoli dombvonulatok erdővel borított látványa. Felfelé baktattam egy, a vad által sűrűn járt csapáson és elmerültem a sárba mélyedt rengeteg lábnyom tanulmányozásában. Reménykedve kerestem a szeptemberi nagy bika nyomát, vajon hírül adja-e, hogy még a területen tartózkodik.
Sajnos nem találtam a nyomát, de furcsa zajra lettem figyelmes, ami hol előjött, hol pedig teljesen elhalkult. Próbáltam betájolni és közelebb jutni a forrásához, mert szokatlan volt az erdőn az a hang. Egy sűrűbb aljnövényzetű erdőrész felé vettem az irányt és a zaj erősödött. Olyan volt, mintha fém nyikorgott volna, de közben furcsa síró hangot is hallottam. Egy keskeny nyiladékhoz érve aztán megláttam, hogy egy őz fennakadt egy régi drótkerítés hálóján. Az egyik hátsó lábára szorult rá a rozsdás huzal és nem engedte el az állatot. Az őz sírva rángatta a fémhálót és ennek együttesen volt olyan furcsa hangja. A szerencsétlenül járt vad mikor észrevett engem még nagyobb fokozatra kapcsolt a menekülési szándékában és ez segített is neki, mert így ki tudta rángatni a lábát a fogságból. Ekkor készítettem róla a fotót, mielőtt egy nagy ugrással el nem tűnt az erdőben.