Fekete István halála évfordulójának tiszteletéből közlünk, egy róla szóló írást, az egyik korábbi lapszámunkból:
Fekete István írásain, regényein, újságokban megjelent tárcáin generációk nőttek fel, és lettek könyvet olvasó emberekké. Témái az örök elnyűhetetlenség fogalmával kelnek versenyre, minden korosztály megtalálhatja bennük a magának valót, akár vadászként vagy csak egyszerű irodalomkedvelőként kutakodva közöttük.
Fekete István gyermekkoráról igen sok adat áll a rendelkezésünkre. Életrajzi regénye, a Ballagó idő végigvezeti az olvasót a nyugtalan gyermek szülőföldjén történt eseményeken, megismerhetőek belőle a családtagok, a közvetlen rokonság, illetve az akkori barátok és a szülőfalu semmivel össze nem hasonlítható légköre is.
A halálának évében megjelent regény olykor csapongó töredékei között felfedezhető, hogy az író mekkora szeretettel beszél somogyfajszi rokonairól, és milyen szenvedéllyel emlékezik meg a kis somogyi faluról. Életének, munkásságának legfőbb kutatója, Sánta Gábor több irányból is körüljárta a fiatal Fekete István és az anyai ági rokonok évtizedekig tartó kapcsolatát.
Somogyfajsz Kaposvárhoz közel eső, akkoriban még jórészt csak lovas fogattal megközelíthető település volt, amely az író gyermek- és fiatalkorának szép emlékeit őrzi.
Sánta Gábor így ír erről: „…a település falusias környezete, valamint a számos hasonló korú másod–unokatestvér társasága a szinte korlátlan szabadság élményét kínálta a mozgékony és nyugtalan fiú (…) számára. Úgy érezhette, szinte azt tehet, amit akar: kötetlenül játszhat, korlátlanul csavaroghat, sőt még vadászhat is …”
Dédnagyapja, Sipos Ferenc erdész és vadász volt, a Ballagó idő szerint „goromba, kemény ember az erdőben”. A somogyfajszi és a pusztakovácsi temetőkben még napjainkban is megtalálhatók azok a jegenyefenyők, amelyeket az ő szolgálati ideje alatt ültettek. Az életrajzi emlékek részletesen beszámolnak a dédapa életének utolsó napjáról – amit ő maga nem sokkal korábban megérzett –, egy kidöntött fa ága sújtotta halálra.
Hosszú, eredményes munkásságáról Fekete István tiszta lélekkel emlékezik meg: „A lábam tudta az utat, az orrom azt mondta, hogy az öreg fenyves mellett megyek, melyet még a dédapám ültetett. Erre a gondolatra meg is álltam, mintha a fenyőszagú sötétség nem lett volna már üres, mintha valakik jöttek volna mellettem, akik voltak, és akikből vagyok.”
Édesanyja nagynénjét egy bajai molnár, Fuller István vette feleségül, aki először az osztopáni malmot üzemeltette, majd a báró Kund család birtokán álló vízimalmot vette bérbe.
A Koroknai-patak partján álló malomban és a hozzá közel eső házban, mely ugyancsak a molnáré volt, Fekete István igen gyakran megfordult fiatalkorában. A helyszín életének egy nagyon jelentős sarokkövét alkotta – olyannyira, hogy az itt megélt dolgok döntően befolyásolták a fiatal gyermek további útját. A vadászathoz, erdőhöz és vadhoz való viszonyulása itt kapta meg azokat a benyomásokat, amelyek egész életét végigkísérték, és amelyek ezáltal később, írói munkásságában is jelentősen visszaköszöntek. A Hajnal Badányban című regény történetét a malom és a környékbeli erdők ihlették, amiről az író később így ír: „Gyermekkorom óta sokat voltam malmokban, és különösen vonzott a vízimalom levegője, a molnárlegény titokzatossága…”
A Ballagó időben található egy kis elbeszélés, ami a Somogyfajszon tett egyik látogatásának állít emléket. Fiatalemberként történt meg Fekete Istvánnal, hogy 1917-ben, az osztopáni vasútállomáson várakozott a nagybátyja által küldött kocsira, amely végül nem érkezett meg. Már jócskán este volt, amikor gyalogosan útnak indult, egy Kürtöspusztára tartó lány társaságában. Amikor egyedül maradt, úgy gondolta, hogy toronyiránt is odatalál Fajszra, így hát az utat elhagyva, nekivágott a mezőnek.
Így emlékezik róla:
„És elindultam abban a szurokfekete valamiben, ami majdnem kézzel fogható volt, amilyen sötétséggel sem addig, sem azóta életemben nem találkoztam. (…) Arra gondoltam, ha ilyen lassan megyek, talán reggelire érek a malomhoz.”
Az eltévedt ifjú bolyongott az éjszakában, belebotlott a kürtösi temető fehér keresztjébe, és végül a kémények füstszagát megérezve, nekiment az egyik falusi ház vesszőből font kerítésének, ahonnan már megtalálta a malomhoz vezető utat.
A molnár egyik fiával, Sándorral különösen jó kapcsolatot ápolt. Korban, életszemléletben hasonlóak voltak, szívesen töltötték együtt az időt. A család lakóházával kapcsolatban van egy érdekesség, ami sokáig lázban tartotta a kutatókat, később pedig már az olvasókat is. Fekete István ezt írja:
„A malom tehát már nincs, a háború tolongásában valaki felgyújtotta, de a molnár háza – ahogy mondják – megmaradt épségben (…). Csak azt nem tudom, a „kisszoba” egyik gerendáján észrevette-e valaki a felírást: 1916 KARÁCSONY, Pista és Sándor.”
Az említett feliratot többen is keresték. Sánta Gábor kérésére 2007-ben, a térség akkori plébánosa, Sudár János alaposan átnézte az addigra már vadászházzá lett épületet. Az irodalomtörténész megkeresésére azt írta válaszul: „Végigjártam az összes helyiséget, de valamennyi már korábban stukatúrozott és bevakolt mennyezetű. Az a bizonyos felirat így takarva lett.”
Amire a Ballagó időben az író visszaemlékezik, az nem egyezik azzal, amit a hatvanas években Fuller Sándor a Fekete Istvánnak írt levelében megemlít.
Szerinte a felirat így szólt: „1917. év I. hó 1-én, 0 óra 1 perc, Pista és Sándor.”
A ház egyébként, még lakóház korában is jelentős vadászati vonatkozásokkal rendelkezett, legalábbis Fekete István számára. Legelső vadászélményei egy itteni puskához és a környék erdeihez kötődnek, amelyekben az említett Fuller Sándorral együtt kóborolt. A nagybácsi – Fuller István – engedélyével ilyenkor a puskát is magukkal vihették. A család hatalmas baromfiudvara és annak népes számú lakója vonzotta a tollas és szőrmés ragadozókat, amelyekre a fiatalok vadászni tudtak. Egy közeli erdőben tett barangolása során került terítékre élete első rókája is, amelyik egy tyúkot vitt a szájában.
Somogyfajszi vadászatai számos írásában, tárcáiban is visszaköszönnek. Életművének talán legismertebb karaktere, Matula alakja is itteni, személyes élményeinek köszönhetően kelt életre. Az öreg csősz egy elbeszélésben lép először színre, amelyet számos másik követ. Olyannyira, hogy később, e somogyfajszi írások egyenes következményeként, a „Matula és egyebek” után pedig a Tüskevár és a Téli berek oldalain is találkozhatunk vele. Akkor persze már Matula bácsiként.
Sánta Gábor kutatásai és az ottani anyakönyvek alapján bizonyítható, hogy a századfordulón élt egy Matula nevű család a környéken, és a fajszi temetőben is található ilyen sírkő a helyiek szerint.
A háború utáni időkben, a gyermekkora kedves helyszínétől eltávolodott Fekete Istvánt a fajsziak folyamatosan hívták falujukba. Az ottani tanító, Kováts Sándor vette a kezébe a levelezést. Sánta Gábor a már említett Sudár János plébános jóvoltából jutott hozzá a gondolatokhoz, amelyekkel Kováts Sándor a hatvanas években, levélben megkereste Fekete Istvánt:
„Jutalmul csak azt kérem a Somogyfajsz környéki lelkes olvasótáborának, ha jobban érzi magát, és egészségi állapota engedi, jöjjön közénk el mihamarabb! Hívja Önt a sudár fenyvesek zúgása, a patakok csörgedezése, a mezők–rétek virágba borulása, a majd éhesen síró cinkék csivitelése, harkályok kopogása. Igen, a tavasz már kopácsol, jön, a nap belemar a hóba, s kizöldül minden. Minden és mindenki várja Önt.”
Megjelent: A Nimród vadászújság 108. évfolyam 1. számában (2020. január)