Fotó: Fekete István családi archívum
Az író életének és könyveinek csaholó szereplői
A százhuszonöt esztendeje született Fekete István életrajzát már számtalanszor megírták, kitűnő tanulmánykötetek jelentek meg róla. Jelen írásomban ezért csupán arról ejtek néhány szót, milyen szálak fűzték az írót életének és könyveinek csaholó szereplőihez.
Fekete István könyveiben itt is-ott is felbukkannak a kutyák, hol pozitív hősként, hol negatív szerepben, ahogy a téma éppen megkívánta. Emellett egész életét végigkísérték a kutyák; a vadászkutyák épp úgy, mint későbbi kedvencei, a pásztorkutyák. A jeles író értett is hozzájuk, noha nem tekintette magát szakértőnek, még kevésbé kinológusnak. Egy helyütt így jellemezte a kutyához való viszonyát: „Nem vagyok kutyaszakértő, csak úgy egyszerűen szeretem őket.” Objektíven viszonyult hozzájuk. hiszen egyszerre volt a vadat féltő vadász és a kutyákat szerető állatbarát. Jól tudta azt is, hogy az erdőn-mezőn szabadon kóborló kutyák mekkora károkat okoznak a vadállományban, így nem szabad őket megtűrni a területen. A kutya, a macska meg a szürke varjú (1934) című írásában például emígyen ír: „Az első évben lőttem 42 kutyát és 39 macskát, melyek majdnem kivétel nélkül vadászat közben búcsúztak el az árnyékvilágtól. Körülbelül ennyire tehető a vadőrök eredménye is. A 42 kutyából 17 farkaskorcs volt, és kimondott komondor vagy juhászeb egy sem akadt köztük.”
Ám nem sokkal később már hozzá is teszi: „A kisvad igazi és legnagyobb ellenségeit nem a természet adja, hanem az ember. A természetben sohasem találunk akkora telhetetlenséget és furfangot, mint az ember által megszelídített négylábúak között. (…) …hogy egy jó orrú vizslakorcs mit tud egyetlen hajnalon elpusztítani, azt csak az tudja, aki látott már ilyen puffadásig telezabált dögöt heverni a vacok mellett, amely körül hat öklömnyi kisnyúl volt megfojtva, és amikor felvágattam a hasát, abból is kifordult legalább hat összerágott kisebb-nagyobb nyúlfia.”
Egy időben fellángolt a vita, hogy a német juhászok („farkaskutyák”) és keverékeik vajon nagyobb károkat okoznak-e a vadállományban, mint a többi fajta és keverék. A nézetkülönbség egyik oka az volt, hogy akkoriban sokan hitelt adtak annak a tévhitnek, hogy a német juhász kitenyésztésébe farkasokat is bevontak. Ez csak annyiban volt igaz, hogy minden kutyafajta őse a farkas, ezért a vizsla is épp annyira „farkasivadék”, mint a német juhász. A hiedelem másik oka pedig az volt, hogy a „farkaskutyából” hirtelen divatkutya lett, egyre-többen tenyésztették, így mind több szökött meg, és került ki az erdőre-mezőre. Nem beszélve arról, hogy a német juhász -különösen az „ordas” színváltozat- fizimiskája valóban hasonlít a farkasra. Fekete István is a német juhász ellenzői között volt, és a következőt írta róluk: „farkaskorcsok és – kutyák szabadon veszélyeztetik a vadgazdálkodás jövőjét – továbbmegyek-, a pásztorember nyáját, végül magát az embert”. Egyetlen mondatába se lehet belekötni – ám amit leírt, az csaknem minden kutyafajtára és keverékre igaz! Ezután következik írásának talán a leglényegesebb része: „Mi egy élőlényre sem haragszunk. A farkaskutyára se. A kutya olyan: amilyen. Ösztöneit örökölte, vérét őseitől kapta, vágyait a vadonból hozta, és ő azért nem felelős, amit tesz. De felelős az ember! Aki szabadjára engedi, oktalanul védi, szaporítja. (…) nem a kutya kártékony, hanem az ember!”
Népszerű könyveiben mindig megszólal a kutyákat szerető, óvó állatbarát, aki olykor emberi szavakat ad kutyahőseinek a szájába, ugyanakkor ezek a „beszélő kutyák” nemritkán igazi kutya módjára gondolkodnak. Fekete István ebben megelőzte korát, hiszen jóval azelőtt írt a gondolkodó kutyákról, mielőtt a világ vezető neurobiológusai 2012-ben Cambridge-ben elfogadtak egy nyilatkozatot, miszerint elegendő bizonyítékunk van ahhoz az állításhoz, hogy a gerinces állatok gondolkodnak!
Fekete István nem szakkönyveket írt, ezért megbocsátható neki olykor némi írói túlzás. A legfőbb érdeme az, hogy lebilincselő könyveivel, jól ábrázolt kutya-alakjaival megszeretteti az olvasóval az ember leghűségesebb barátját. Az íróval 1969-ben készített interjút a Búvár folyóirat munkatársa. Ekkor Fekete Istvánnak épp egy pulija volt. „– Állandó beszélgetőpartnerem és hálótársam –jegyzi meg az író. – Tíz éve, mióta velünk van, minden éjjel az ágyam mellett fekszik és reggelig el nem mozdul őrhelyéről. Hajnaltájt, amikor mindenki más mélyen alszik, hosszasan eltársalgunk egymással – mi így kezdjük a napot.” (Itt jegyzem meg, hogy a közhiedelemmel szemben az egyik legnépszerűbb állatregényének hőse, Bogáncs, pumi, és nem puli volt!)
Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy ugyanebben az interjúban az író felvázolja vadászati ars poeticáját is. „Számomra a vadászat nem sport, hanem ősfoglalkozás. Atavizmus. Hagyományai és törvényei vannak. S ne gondolja, hogy a vadász csak arra gondol, hogy elejtse a vadat!... A szalonkavadászatot például azért szeretjük annyira, mert a tavaszt jelenti, az ébredő erdőt. A párás levegőben olyan puhán röpül a hosszúcsőrű madárka, mint a bagoly, de ha vihar készül, gyors, mint a villám!”
(Ha valakit bővebben érdekel Fekete István kutyákhoz fűződő, viszonya az feltétlenül olvassa el a Sánta Gábor szerkesztette: A természetbúvár Fekete István című kötetben Pomázi Ágoston és Jilly Sára idevágó tanulmányait!)