„(…) Osztopánban mégis leszálltam – igaz, csak négy év múlva nyáron-, talán 1917-ben, amikor Fajszra igyekeztem, bár a vonat óriási késéssel és esti sötétben érkezett meg erre az állomásra. Ez még nem lett volna baj, mert a lovak majd csak hazatalálnak… de a lovak el sem indultak, mert nagybátyámhoz küldött táviratom meg sem érkezett.”
Ezek a Fekete Istváni gondolatok kísértettek út közben, amikor Bodrogot elhagyva, az osztopáni vasút feletti úton Somogyfajsz felé vettem az irányt.
Vadászni mentem Gyótára.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt bennem némi izgatottság. Egyrészt mert először jártam ott, másrészről a jó hírű gyótapusztai vadászterület vadban bővelkedő körzetei nem mindennapi izgalmakat ígértek, még ismeretlenül is.
A Pelőcerdei Vadásztársaság határa Kürtöspuszta nyugati oldaláig terjed. Innen már közel van Gyótapuszta, de egyelőre Somogyfajszra igyekeztem. Korán volt még, nem siettem, de mindenképpen szerettem volna időben érkezni a megbeszélt találkozóra.
„- Ha szómmal nem vétek… kihez megy Fajszon?
- A malomba. A molnár felesége nagyapai nagynéném.” – futott tovább a fejemben a Ballagó időből előkotorászott gondolatsor.
Én magam is a malomba mentem, bár tisztában voltam vele, hogy azt a malmot már elemésztették az idő és a történelem viszontagságai.
De az egykori molnár háza még áll, és sokáig a Gyótai Vadásztársaság vadászházaként funkcionált. Később a társaság értékesítette, és a tagok közül néhányan éreztek magukban erőt arra, hogy szinte újjá varázsolják. Rengeteg időt, fáradtságot nem kímélve helyrehozták az öreg épület hibáit, kívül-belül felújították, és minden kényelmet kiszolgáló kis lakásokat hoztak létre belőle. Mondhatnám úgy is, megőrizték a múltnak, és maguknak természetesen.
Varga Zolival való ismeretségem régi eredetű. Jóval több, mint húsz évvel ezelőtt együtt koptattuk egy rövid ideig a középiskola padjait. Akkor az élet őt másfelé sodorta, de néha azért találkoztunk. Tudtam róla, Gyótára került, és vadat tisztelő vadászember lett belőle.
Amikor a lányaim iskolások lettek, és az intézmény udvarán először összefutottunk – lévén, hogy az ő kislánya is oda jár – barátságunk akkor nyert végleg igazolást. A mindennapos találkozások, a rövid beszélgetések, - vadról, könyvekről, emberekről – eredményezték azt a meghívást, aminek eleget téve befordultam Somogyfajszon az egykori malomhoz vezető bekötőútra.
„Az elmondhatatlanul fekete égen ekkor mintha halvány hasadék keletkezett volna, ami egyre világosodott, egyre közeledett, egyre többet láttam, és egyre jobban vágtatott a szívem, mert körülöttem apró keresztek nőttek ki a sötétségből; amikor a hold megszakadt felhők közé ért, felállt pár lépésre tőlem… egy óriási… dermesztően fehér… kereszt…
(…) Százszor jártam én azon a tájon, de temetőről nem is tudtam, bár gondolhattam volna, hogy a három, talán négy pusztának – mind valamilyen Kürtös volt: Mari-Kürtös… Pipusz –Kürtös… Vörös-Kürtös – valahol kell lenni temetőjének is…” – ennél a gondolatnál kissé lelassítottam az úton, amit öreg fenyvesek szegélyeztek. A vadászlak már látótávolban volt, én pedig visszanéztem Osztopán felé. Egy képzeletbeli vonallal összekötöttem a vasútállomást, Kürtös-pusztát, és az egykori malomhelyét, és bizony láttam, hogy Fekete István a tipikusan „egyutcás” Fajsz kertjei mögött hogyan is juthatott el a kürtösi temetőből idáig.
„Mert később hideg füstszag lengett előttem balról jobbra, tehát a falu is balra van. (…) De igazán csak akkor éreztem, hogy otthon vagyok, amikor nekimentem egy vesszőből font kerítésnek. (…) A falu kövesútjáról szinte tévedhetetlenül fordultam rá az erdei út homokjára, és onnét a gyalogútra, ami a malomhoz vezetett. (…) A lábam tudta az utat, az orrom azt mondta, hogy az öreg fenyves mellett megyek el, melyet még a dédapám ültetett.”
Az egykori gyalogutat mára már elsodorta a fejlődés vihara, egészen a kis házig aszfaltút vezet. Ahogy megálltam a kapu előtt, az már ki is nyílott, és az udvaron Zoli várt, mellette pedig Ország Pista álldogált. Tudtam, hogy Pista amellett, hogy társaságunk vadőre, oszlopos, régi tagja a Gyótai Vadásztársaságnak is.
Örömmel üdvözöltük egymást, és Tibáld Bélának is örültem, akiben a társaság elnökét ismertem és tisztelhettem.
Az úton megfogalmazódott, és felidézett gondolataimat elmondtam Zolinak és Pistának. Még azon melegében feltettem egy kérdést, amit az egész „Ballagó idő”- ből a legfontosabbnak véltem.
Az író így fogalmaz:
„- A malom tehát már nincs meg, a háború tolongásában valaki felgyújtotta, de a molnár háza – úgy mondják – megmaradt épségben, sőt szépen rendbe hozva vadászlak lett, amiben elfér az erdész és családja is, és külön traktus van külföldi vadászok számára teljes komforttal; csak azt nem tudom, a „kisszoba” egyik gerendáján észrevette e valaki a felírást:
1916. KARÁCSONY
Pista és Sándor.”
Zoli lemondóan intett a fejével:
- Kerestük, de sajnos nem lett meg. Átnéztünk minden gerendát, de nem akadtunk a nyomára.
- A malom pedig ott állt – mutatott a kezével a kerítés túlsó oldalán lévő kis patak partjára.
Nagy betonkockák őrizték ott az idő múlásának jeleit. Erős vasak lógtak ki belőlük, meggörbülve, elrozsdásodva. Egymástól való távolságuk az egykori malom alapterületéről ad némi támpontot, de mást már nem lehet megállapítani. Túl régen történt…
Vendéglátóm a reggeli kávézás közben előadta nekem a napra vonatkozó terveit. Lényege az, hogy egész nap vadászni fogunk, először Fajszon, délután pedig Gyótára megyünk.
Ország Pista mindenre helyeselt, és ketten átbeszélték a lehetséges körzeteket, ahol cserkelni szándékoztunk.
Elsőként felültettek egy keskeny tisztásra, ahol előttem egy sűrűbb, mögöttem pedig kissé szálasabb tűlevelű erdő terjeszkedett. Ők maguk pedig elballagtak az erdő másik vége felé, ahonnan végiggyalogoltak a sűrűbb fenyvesen.
Először két őz jött ki, nyugodtan, nem sietve, el is poroszkáltak a távolabbi gazos felé.
Néhány perc múlva erős recsegést hallottam, majd hirtelen kilépett a fák közül egy szarvastehén. Nyomában jött a többi is, tarvad volt mind. Kissé felkészületlenül ért, azért célba vettem egy borjút, de elé lőttem. Megiramodtak, még egy lövést tettem, majd a legvégén kifutott egy ellőtt lábú tehén, de azt sem sikerült eltalálnom.
Pista jelezte, hogy a harmadik lövést találatnak hallotta…
Elmondtam nekik, hogy az egy sebzett tehén volt, ismerték, keresték már egy ideje. Terelővadászaton kapott golyót a lábába.
A mögöttem lévő fenyvest azért átjártuk, de nem találtunk sebzésre utaló jelet.
Zoli mosolyogva megjegyezte:
- Na, a puska is szólt, és a vad is megmaradt…
Kocsival indultunk tovább Libickozma felé. Útközben vadat nem láttunk, Zoli pedig kirakott bennünket a patak hídjánál, és elmondta Pistának, hogy hova menjünk. Ő maga hajtani ment az ellenkező domboldalra, aminek rézsűje a patakhoz futott le. Mi pedig gyalogosan indultunk a patakparton.
Felnéztünk egy kis dombra, Pista átjárta az ott lévő fenyvest, de nem volt benne vad. Továbbmentünk.
Kissé eltávolodva a vízfolyástól, egy réten ültem lesben megint. Őzek jöttek, mást nem láttunk.
Pista akkor azt mondta:
- Van itt egy „bürü”, majd azon átmegyünk a túlsó oldalra.
Azonnal a Matula történetek egyike jutott eszembe.
„- A bürühöz üljön, ifiúr! Csak a bürühöz. Ott ma biztosan kijönnek… (…)
- Csak tessék rám hallgatni! A bürühöz…”
Tudtam persze, hogy mi az a „bürü”. De, amikor meghallottam ezt a szót, rögtön eszembe jutott Fekete István párbeszéde Matulával, az emlékezetes vidra les előtt. És az is, hogy a „bürü” helyett, inkább a zúgót választotta, az öreg pedig az ajánlott helyen egyetlen lövéssel két vidrát lőtt…
Gondolataimból Pista repített vissza a valóságba.
- Na, ezen sem megyünk át – mondta.
Az említett „bürü” ugyanis egy kis fahíd volt, ami egy égerfa törzsét jelentette, keresztüldöntve a vízen. Korlátját azonban valami ártó kezek leverték, így kapaszkodni nem lehetett semmiben. A kis törzs vékony volt, a víz pedig széles, és elég mély, így februárban pedig elég hideg is. Úgyhogy a hídhoz való vissza gyaloglást választottuk inkább az átkelés helyett.
Közben azon gondolkodtam, hogy Bodrog, Somogyfajsz és Libickozma igen közel esik egymáshoz, de hogy az elmúlt majd harminc év alatt ezt a „bürü” szót én ott egyszer sem hallottam, abban biztos vagyok. Eszembe jutott az is, hogy a szép emlékű „Matula bácsi” mennyire közel is lakott ahhoz a helyhez, ahol az időmet töltöm, gazdálkodom, vadászom.
Libickozmára érve felballagtunk a falu utcájára.
Megint csak a Ballagó idő sorait láttam magam előtt:
„Elmaradt, félreeső, magányos és szegény kis falu volt ez a Libickozma, talán száz-kétszáz lakóval, kevés kis földdel, hogy miből éltek, ma sem tudom. Talán egy kis napszám, egy kis baromfi, évenként egy borjú eladása, egy hízott disznó és ezek után a nagyon megérthető orvvadászat. Puskával, tőrrel, hurokkal, csapdával…”
A kis kápolna mellett várakoztunk Zolira, ahol egy köztéri mázsa részei vannak megőrizve, kiállítva, bárki részére megtekinthető módon.
Beszélgettünk a vadászatról, a vadról, Pistának pedig hirtelen eszébe jutott valami. Elindult az utcán, majd megállt egy öreg ház előtt. A puskáját a kerítésnek támasztotta, kinyitotta a kaput, és beinvitált.
Elmondta, hogy ez a falusi kovács háza volt régen, és az ő egyik barátja vette meg magának, és vadászházat rendezett be magának belőle. Közben kulccsal kinyitotta az ajtót, és én, amilyen húzódozva mentem befelé először, pont annyira döbbenten álltam meg az első néhány lépés után.
A háznak teljesen meghagyták azt a jellegét, amit a régi idők építői meg tudtak álmodni vagy száz évvel azelőtt. Már az öreg, ódon helyekre emlékeztető illatból, amit a bejáratnál lehetett érezni, tudtam, hogy valamiféle időutazásban lesz részem. Az vén parasztfödém, ahol a kézzel kilapolt mestergerendán minden szekercecsapás nyoma látszódott, szinte éjfekete volt a füsttől. A padló elkopott a sok-sok év alatt, az öreg, szúette fabútorok, a szalmazsákos ágy, az agyonhasznált székek, a hozzájuk való asztal, a vastag függönyök olyan békés képet sugároztak ki magukból, hogy legszívesebben helyet foglaltam volna közöttük. És ott voltak hozzá a trófeák.
Az alacsony mennyezet miatti kis falfelületek szinte be voltak borítva velük. Bika csak néhány, de vaddisznóagyar és őzagancs rengeteg. Pista sorolta a pontos számokat, de nem tudtam figyelni rá. Csak mentem az egyik faltól a másikig, bámultam rájuk, és olvastam a soraik között.
Mégpedig arról, hogy micsoda vadászélet mindennapjai vannak itt a falra felszegezve, mennyi idő, fáradtság, kitartás, hajnali kelés, éjjeli nem alvás kell ahhoz, hogy valaki ilyen mennyiségű agyart és agancsot ilyen méltó helyre tehessen.
Órákig el tudtam volna lenni ott, de Pista szólt, hogy lassan menjünk.
Gyótapusztára érkezve Zoli megmutatta nekem a társaság vadászházát, és a Páll Endre emlékhelyet. Már igen régen szerettem volna látni ezt, és kissé meghatódva, szinte templomi csendességben beszélgettünk róla, és az egykori világrekord bikáról is. Annak másolata ott függött a falon, minden vadász szemét lenyűgöző nagyszerűségével. A teremből kinyitható kis kápolna is méltón fokozta a hangulatunkat, miséznek is benne alkalmanként, idegenvezetőm elmondása szerint.
A kis kitérő után újra vadászni indultunk. Először csak kocsival róttuk az erdei utakat, de később kiszálltunk egy kis kunyhó mellett. Zoli mondott néhány gondolatot az építményről, ami egyébként használaton kívül van.
Páll Bandi bácsi szívesen töltötte itt az idejét, táborhelyül használva a vadászlakot. A kis tisztás gondozott, a szegélyező nagy fák szinte sugározzák az áhítatot, amire szüksége van a vadásznak, ha magányra vágyik.
Történelmi vonatkozása is jelentős, ugyanis a II. Világháború alatt itt bujdosott Bethlen István - korunk egyik legnagyszerűbb politikusa – egészen addig, amíg a rá vadászó orosz csapatok 1944 telén el nem fogták. Szomorú sorsát, Szovjetunióbeli halálának körülményeit pontosan dokumentálják a történelmi feljegyzések.
Erről a kis tisztásról indítottuk újabb cserkelésünket. Pista levált tőlünk, más ösvényen indult, mi pedig vendéglátómmal lépkedtünk egymás mellett. Nem beszélgettünk, csak csendben haladtunk a fák között az úton. Észre is vettem egy csapat gímet, de már bennünket figyeltek. Mire a távcsövet a szemünkhöz emeltük volna, megiramodtak.
Haladtunk tovább, fordultunk egyet, és közben minden irányban figyeltünk, hátha vadat látunk valahol.
Zoli meg is látott néhány szarvast. Messze voltak a lövéshez, ezért intett, hogy kövessem a fák közé. A szarvasok figyeltek, de nem láttak meg bennünket. Egy vizenyős, sásos rész széléhez értünk, innen már jól lehetett látni néhányat. Vigyáznunk kellett, már csak borjat lőhettünk, kértem Zolit, segítsen elbírálni, ha szükséges.
Egyszerre csak ott voltak előttünk, de nagyon takarták a fák őket. A puskámat feltámasztottam egy fánál a kezemre, társam pedig mondta, hogy külön ott áll egy borjú.
A fától azonban én azt az egyedet nem láttam.
Zoli szólt, hogy álljak arrébb, és támasszam fel a vállán a puskát.
Eldördült a lövésem, de tisztán láttam, hogy a célba vett szarvas bámul egy pár pillanatig, aztán eliramodik.
Siettünk utánuk, fel a kis dombra, és akkor valami felejthetetlen kép tárult a szemem elé. A néhány szarvas, amit mi láttunk, egy negyven-ötven főt számláló rudli tagja volt, akik a lövés zajára elvágtattak egy leeresztett tó medrére, és a sáros, süppedős talajon éppen soroltak befelé az elszáradt, sűrű nád közé.
A rálövés helyén semmi bizonyosságot, sebzésre utaló nyomot nem láttunk, úgyhogy halkan beszélgetve visszafelé indultunk.
A fajszi vadászház udvarán elköszöntünk egymástól, egyetértve abban, hogy a közös vadászatot folytatni kell.
Hazafelé kavarogtak a fejemben a nap eseményei, a számomra eddig idegen helyek, az újonnan hallott történetek, a szép erdők, a vad, a fenyvesek.
És az a kivételes helyzet is, hogy itt, Somogy megye szívében, a kis dombok között, a réteken, az öreg erdők árnyékában puskával a vállamon róhatom az ösvényeket Fekete István lábnyomait követve.
Befordultam Bodrog felé, hallottam, hogy lent a vasútnál éppen kürtöl egy vonat.
Újra csak az életrajzi regény sorait idéztem fel magamban:
„- Osztopán! Beszállni! (…) Megrándul alattam a vonat…”