A természetben megtörtént események ritkán vagy talán soha nem ismétlődnek meg pont ugyanúgy. Így van ez a vadfotózásnál is.
Ha a terepviszonyok lehetővé teszik a fekve fényképezést, többször választom ezt a módszert annak ellenére, hogy a három-négy órás várakozás felemelt fejjel és feltámasztott könyökkel igencsak megdolgoztatja az izmokat.
Egy dunai ártéren található töltésen több alkalommal próbáltam ezzel a módszerrel meglesni és megörökíteni az átváltó egyedeket.
Nehezíti az eredményességet, hogy a körülbelül 300 méter hosszú gátat tíznél is több váltó keresztezi, így kiszámíthatatlan az állatok mozgása, valamint az alig hat méter széles tetőn egy azon átugró vagy futó vad két-három másodperc alatt átjut. Megfigyeltem, hogy tavasszal, a hagymás növények fejlődésének kezdetekor, a területen élő vaddisznók előszeretettel keresik fel a gát egyik oldalán található ártéri erdőrészt, kiváltva a nádasból a töltésen át.
Több sikertelen próbálkozás után, egy tavaszi reggelen még sötétben kifeküdtem annak a váltónak a közelébe, melyet két egymást követő napon használt a malacokból és kocákból álló konda. Alig egyórányi várakozás után, váratlanul egy hozzám még közelebb eső csapáson, a töltés peremén megjelent egy koca feje, fellépett, pillanatra megállt, rám nézett, majd sietve elindult a másik oldalra. Néhány másodperc múlva megindult utána a konda apraja-nagyja futva, ugrálva – alig fértek a gép keresőjébe.
Az utolsó még el sem érte a másik oldalt, amikor mögöttem zajt hallottam. Tekeredett pózban hátranéztem, s a lábamtól mintegy négy méterre egy malacait vezető koca állt, s mélyről jövő, hangos röfögéssel fejezte ki nemtetszését, majd beváltottak a biztonságot adó sűrűbe. Így történt, hogy azon a reggelen közrefogtak a nádas fekete ruhás lakói.
