A korábbi havazás nyomai még foltokban fehérre festették az erdő hűvösebb pontjait, de a nappali pluszban lévő hőmérséklet szép lassan még inkább visszaszorította a hideg takarót.
A reggeli fagyos, csípős levegőben virágzó zúzmarától az egész táj úgy nézett ki mintha hó borítaná, aztán a délelőtt során már apró vízcseppek csillogtak az elhalt fűszálakon. Érdekes, amikor ilyen gyorsan, óráról-órára megváltozik a táj hangulata. Azzal a szándékkal érkeztem a területre, hogy majd a havas nyiladékok adta háttérrel tudok átváltó vadat fotózni és filmezni, de erről hamar le kellett mondanom, legalábbis a fehér háttérről. A talaj felszíne is felengedett és csúszós sárdagasztásba ment át a nap hátra lévő része. Vadmozgás ugyan volt egész nap, de olyan lehetőség, amit érdemes lett volna megfotózni egészen késő délutánig váratott magára.
Tiszta égbolton erős, aranyfénnyel bukott lefelé a nap, csodás surlófényekkel megajándékozva engem. Egy korábban vadföldnek használt erdők közötti terület felé vettem az irányt, hátha valami még világosban kivált a sűrűből. Erre csak azért lehetett némi esély, mert ezt a területet egy ideje nem vadászták és a vad nyugalma adott volt. A terület szélén megállva a távolban észre is vettem egy turkáló fiatal disznót. A fák között igyekeztem közelebb jutni hozzá, hogy legalább a cserkelés örömét át tudjam élni. Úgy nyolcvan méterre lehettem tőle, mikor egy kis mélyedésből, melyet én nem láthattam onnan, ahol álltam, felállt egy szekrény méretű koca, melyről szó szerint potyogtak le a kismalacok. Valószínűleg éppen szoptatott. A mélyedés miatt a malackákat a földöm már nem is láthattam csak, amikor a koca kijjebb jött és elkezdte túrni a földet. Ekkor ugyanis kijöttek és odasereglettek a lábához az apró, csíkos jószágok. Na, ekkor kezdtem el fotózni őket. A dimbes-dombos terepadottságok csak pillanatnyi lehetőségeket adtak, de hát a fényképezés pont a pillanatok megragadásáról szól.