Az eget sűrűn takarja be a felhők ólomszínű vastag rétege, a föld nedves, a levegő párás, ködös, kedvet, hangulatot ölő. Az ember ajkán hamar kiszalad a szó: utálatos idő!
De ha erőlködni akarna az ember képzelete, s ha csakugyan nekirugaszkodnék a Pegazus lovával, azt is mondhatná: a derengő élet küzd a dermedő halállal. Mert van valami igazság a dologban: haldoklik a halál. Szemfedőjét, mellyel bevonta sírját, a nagy természetet, már rég széttépte a nap tüze, melege, de azért ragaszkodik uralmához, görcsös kezekkel kapaszkodik a legutolsó szalmaszálba is, mert uralkodni mindenki, még a halál is szeret.
A halálnak azonban nincs már ereje. Mintha csak vénember volna a zsarnok, kinek erői egyre jobban fogynak. Nálunk hamar „kiadja mérgét”, aztán sokáig, hónapokon keresztül vonaglik. S ez így megy már vagy hat esztendő óta. Novemberben, decemberben összeszedi minden erejét, végigszáguld a vidéken, kitombolja magát, s aztán mintha kifáradt volna, pihenésre dől. Így az idei télen is. Decemberben úgy ránk ijesztett 15 fokos zimankójával, hogy meglepetésünkben nem tudtunk hova lenni, nap nap után hófelhőben tette látogatását, de aztán eltűnt, mintha megsemmisült volna. Januárnak is gyakran olyan verőfényes napjai voltak, hogy beillettek volna áprilisba. A február meg éppen gyakran napsugaras, kacagó égboltot tár szemeink elé. S mintha tüze, melege is volna a napnak, sugara olyan csiklandós, reményt, vágyat ébresztő. De kár, hogy ritka a megjelenése. Legtöbbször csak hajnalban néz szét a világon, aztán elbúvik egész napra az ólomfelhők vastag ruhája mögé. Csak a könnye pereg le sűrűen annak a bujdosó óriási szemnek a földre. Esik, esik az eső! Az ember ilyenkor bezárkózik a szobába, s képzelődik könyve mellett a valódi télről, zimankóról, fagyról, hófúvásról. S ha megint elfutnak északra, keletre azok a csúnya felhők, s újra kicsillan a nap fénye, s bújósdit játszik a szoba zugaiban az aranyos napsugár, akkor sutba vetjük hamarosan a könyvet, kinyitjuk ablakunkat annak a kacérkodó napsugárnak, s tele tüdővel szívjuk a tavaszias üde levegőt. Börtönné változik a szoba, fojtja keblünket benn a levegő, ki kell mennünk a szabadba, hív, csalogat, űz valami, s nem tudjuk, micsoda... A vágyakozás, látni azt, akit szeretünk, aki után élünk-halunk, aki után bomlik az egész világ: a tavaszt!
A természet ilyenkor mintha mutatna már valami életet. A veréb leröppen a sűrű bokrokról a megszikkadt sárból képződött porba, fürdik, csapdossa szárnyait. Ő így adja tudtul örömét, csiripel torkaszakadtából egész nap. Szereti ő is, ha megcsiklandozza hátát a langyos napsugár. A búbos pacsirták beletestelnek az országutak porába, szétvetik szárnyukat, s nem akarják elhagyni helyüket, úgy kell elzavarni őket az útból. A sármány, pirók, mely betolakodott az ember közelébe, siet ki a szabadba, mert ott az ő világa s nem a házak közt. A széncinke örökösen dicsérget valamit: „De csinos, de csinos!” – csak azt nem akarja elárulni, mi légyen az a csinos. Talán az érkező tavaszt gondolja, melynek előfutára?!
Az embernek szűk sikátorok gyanánt tűnik fel az utcák tömkelege is, még szabadabb helyre vágyik, s kimegy a mezőre, erdőbe. A mezőn elvétve fülébe csengi valami, amit rég hallott, mi édes élvezettel tölti be szívét, a pacsirta zengő himnuszát, amint a közeledő tavaszt magasztalja. Február végével megérkezik az ideje, hogy fölkeressen bennünket – s örömmel jön is –, csak az idő ne tartsa vissza. Gyenge időben ilyenkor február vége felé már bajszosodik az őszi vetés, cseperedik a mezei fű, abban megül, ha fúj a szél. S mikor kigyúl kelet egén a tavaszra hajló napnak rózsafényű hajnala; mikor megfutja az ég boltozatját a pirkadó fénysugár: akkor fellöki magát a vetésből, libegve felemelkedik a magasba, keresztül a lenge köd fátyolán a fény, a ragyogás honába, s csicsereg, dalol szakadatlanul, mintha szíve szakadtáig meg sem akarna állani. Az ember elkíséri szemével, amíg olyanná nem válik, mint egy pici pillangó, talán inkább sejti, mint hallja dalát, akkor egyszerre összekapja szárnyát az az aranyos madárka, elnémul, s a következő pillanatban lenn van újra a mezőn. Az égben volt s lejött, mert jobb szereti a földet. Ez a madár a mezők költészete, a földet túró ember gyönyörűsége. Az embert elbájolja dalával, megbűvöli, elfeledteti vele, hogy még február van, hogy még nincs itt a tavasz. De a levegő is mintha már tele volna illattal, pedig se virág, se levél, a mohó lélegzés s a képzelet adja meg néki az ízt.
A patak vizenyős partján a sárga meg a mi barázdabillegetőnk lépdegél, illegetve hosszú, szépséges farkát. Megjött ő is, hogyne jönne az elsők között, mikor ilyen langyos az idő! A zománcos tollú seregélyek is fölkeresik a nádasokat, sűrűket, őket már el nem kergeti a télnek semminemű zimankója sem, megtalálják ők már élelmüket bármily mostoha körülmények között is. A tavak partján fölsír a bíbic is, légtornászatokat rendez a napsugaras levegőben, de alig akad még nézője a vöcskök, szárcsák hadán kívül. A vízityúk pittyeg néha, ha a bíbic vijjogása már nagyon is bántja.
Az erdő hangossá kezd válni. A szajkó fellármázza a csalitot, azt hiszi, hogy ő az úr az egész világon, pedig ott bujdosik sűrűből sűrűbe a fekete rigó, ott húzódik meg a fák alján egy-egy kitelelő vörösbegy, a cinkék is sietnek fáról fára, de nemigen kedvelik e bús erdei világot, a kerteket szeretik csak igazán látogatni kóborlásukban. A zúgó fenyvesek sűrűjéből mintha valami új hang szólna felénk! Hallgatódzunk, s úgy vesszük észre, hogy nem csalódtunk. A vadgalamb búg. Valami megsúgta neki, hogy kedves otthonában elolvadt a hó, hogy lágy szellő surran a völgyek titkos mélyeiből elő, mely kicsalja a hóvirág kedves harangját, mely felszárítja az alom nedvességét. Talán a mi szellőnknek egy paránya kereste föl messze déli új honában, s attól felpezsgett a vére. Attól kezdve valami vágy űzte, hajtotta, hogy felkeresse a régi hazát, az igazi otthont, hol fészke reng a fenyves ágbogán. S e vágynak nem tudott ellent állni. Fölkerekedett s repült, repült, míg el nem érte azt, amit keresett. Most itt vagy, szerelmes kis madár, csak hallasd kedves hangodat! S mintha csak tudná, búg-búg, betölti kedves szavával az erdőt, megbűvöli a szívet.
Ilyen képet tár elénk a február vége, ha napsugaras, ha lágy az időjárás, mint most. Az ember várja a tavaszt, várja epedve, áhítozik utána, s néha egészen magára erőszakolja, hogy itt is van már. Pedig a februári napsugár, szellő csak hiteget. Sokszor, nagyon sokszor megmutatja a Tél apó, hogy nem is olyan erőtlen, aminőnek képzeljük. Mosolyog magában a dőreségen, s engedi, tűri egy ideig, hogy örüljünk, s várja, hogy kedvünk tetőpontra hágjon, hogy magasztaljuk a megérkezett tavaszt: akkor egyszerre felkap az ég alján tornyosodó, ágaskodó felhőparipájára, s végigszáguldja rajta világot. Nyomában vihar kél, melynek minden lebbenése képes megölni száz életet. Összezsugorodik minden, menekül, aki tud. Megjött újra a tél!
A tavaszt mi csak vártuk, de várakozásunkban elhagytuk magunkat ámítani a napsugártól. Hittünk neki, s abban voltunk, hogy máris megjött a tavasz, pedig csak a délibábja volt, s mi csak álmodtuk, hogy való.
A szegény föld is annak vette. Bízott a napnak melegében, elkezdte fűteni belső nagy kazánjait, attól megindult az élet az alsó régiókban. A gyökér megelevenedett, a nedv elkezdett keringeni. Egyik-másik korai fajta virág fölcseperedett, kinyílt, kacérkodott, hogy a föld őt tűzte ki első bokrétának keblére. De korán volt! Tél apó megmutatja, hogy ő az úr! Az élet visszahúzódik újra rejtekébe. Mi pedig siratjuk csalódásunkat, de mindez semmi. A kedv jő, elmúlik s hamar feltámad újra. De mi lesz azokkal a pici szívekkel, azokkal a csalódott vándormadárkákkal, melyeket a pusztán, védetlen síkon, erdők mélyén lep meg a zordon téli idő? Mi lesz azokkal, szegénykékkel, melyek az örök meleg honából visszajöttek hozzánk; melyeknek a csapodár szellő mindent ígért, s nem teljesített semmit? Még alighogy ideértek, máris megkondult fölöttük az enyészet harangja; pici szívük megdobban a vihar vérfagyasztó gúnykacagására, sírnak, panaszkodnak, bujdosnak, de a kegyetlen ellenség megtalálja őket mindenhol. Kergeti őket helyről helyre, s nem enged nekik pihenőt, nyugalmat sehol. A síkságon nincs, ahol menedéket találna a madár, az erdőt is átjárja a hideg s a hó, a későre maradt hó elfoglal minden helyet, belibben a sűrűbe, bokorba is. S ha talál is menedéket, még nem menekült meg. Újabb ellensége támad: az éhség. S a hideg meg a könyörtelen éhség nem kíméli meg az aranyos kis jószágokat, megöli őket. Egy-egy bokor lesz a sírja a csalódott madárnak…
Még nincs itt ez az idő, bár ne is jönne el! De már annyiszor megtette ezt a csúnya tréfát velünk a tél, hogy nem tudunk neki hinni. Bár ne kellene hinnie annak a szegény madárnak sem, mikor hozzá leng a tavaszias szellő, és csalogatja, hívogatja vissza; akkor nem veszne el oly csúfosan.
„Még nincs itt a kikelet, az élet fagyva van, s megdermedett!”
(Az írás eredetileg a Vadász-Lap, 1900. 02. 25. 6. számában jelent meg.l)