A falu népe felbolydult. Julcsi tegnap este nem érkezett haza a farsangi bálról, és azóta senki sem hallott róla.
– Azt hittem a barátnőjéhez ment, aztán a nagy hóesés megszorította őket – tördelte kezét az anyja, de aztán elhallgatott, mert a férje indulatosan a levegőbe csapott.
– Mondtam ugye, hogy nem lesz jó vége annak a fene nagy komázásnak – utalt a kamaszlányok barátkozására.
Aztán elhallgatott. Lányuk barátnője tegnap este rendben hazaért, de az, hogy a megbeszéltek ellenére egyedül, az csak másnap reggel derült ki, amikor a nagy hóban átsétáltak hozzájuk.
A kamaszlány szemlesütve hallgatott.
– De, az Istenért! Hát mondj már valamit! – rimánkodott neki Julcsi anyja.
A lány konokul és némán bámulta maga előtt a földet, de aztán a szobában megreccsent a parketta, és a közeledő, súlyos léptek jelezték, hogy az apjának elfogyott a türelme.
– Beszélj, Kata, mert képen töröllek!
A gyerek megdörzsölte a szemeit.
– Összevesztünk – bökte ki nagy nehezen.
A kamaszlány az indulatok hullámzásán megérezte, hogy elérte azt a határt, aminek könnyen sírás lehet a vége. Vagy szobafogság. Esetleg mindkettő…
– A tombolára vártunk, de aztán engem felkértek táncolni.
– Ezen vesztetek össze? – értetlenkedett az apja.
– Nem – sütötte le a szemét. – Csak később, amikor a tánc után nem akartam visszaülni hozzá az asztalhoz, mert Petivel akartam maradni.
– Ki az a Peti?
– Akivel táncoltam.
Az apa megvakarta a fejét.
– Ennyi?
Kata megrántotta a vállát, de amikor látta, hogy az apjának elsötétül a tekintete, sietve folytatta.
– Péter azt mondta neki, hogy reménykedjen, hátha a tombolán neki is kihúznak egy fiút. Aztán azt is hozzá tette nevetve, hogy úgyse lesz akkora szerencséje, hogy normális fiút találjon magának.
Kata felemelte a fejét, és látszott, hogy a szemei könnyben úsznak.
– És én is nevettem, mert a Peti olyan vicces volt.
– A Peti egy ökör volt!
Ezt már az apa mondta, de mindez semmit nem változtatott a lényegen. A megbántódott Julcsi elrohant a bálról, és azóta senki sem látta.
***
A falun végig szaladt a hír.
– Eltűnt egy kamaszlány!
Aztán…
– Piros kabátban láttak valakit sétálni éjfél körül a templom melletti kis utcában.
A körzeti megbízott ránézett a szülőkre.
– Julcsi milyen kabátban ment el tegnap este farsangozni?
– Pirosban! – dörmögte a lány apja. – Olyan földig érő, hosszúban. Tőlünk kapta karácsonyra.
A rendőr tanácstalanul megvakarta a fejét.
– A hószállingózásból éjfél után lett intenzív havazás. Az utca végén, ahol az út átmegy a kis hídon, már zsombékos, bokros rész következik. Utána az erdő, aztán a folyó.
– Ez tett magával valamit! – sírta el félelmét az anyja, és pillanatok alatt mintha éveket öregedett volna. Arcára ráncokat gyűrt az aggódás, szemei vörösek voltak és dagadtak.
***
A hó hajnalig szakadt, és a fel-feltámadó szél, hatalmas hótorlaszokat épített mindenhova, ahol valami az útjába állt.
Embermagas hófal zárta el az erdőszélt, és az erdőben rekedt őzek tanácstalanul bolyongtak a fák között. Jó volt ide behúzódni a hófergeteg elől, de úgy érezték, hogy jobb lenne már odakint. A réten szikrázóan sütött az erőtlen februári nap, és az előbb valami gyanús zúgás is hallatszott a távolból.
Valahol az erdőtag másik oldalán egy terepjáró küzdött a hófúvásokkal. A motor hörögve dolgozott, a bütykös gumik meg-megpördülve szórták maguk mögé a havat, és a vadrácsra felkötözött takarmányos zsákok már percek óta a lebillenés határán egyensúlyoztak.
A fiatal vadőr előre, hátra hintáztatta az autóját, de aztán feladta. Leállította a motort, és kézbe vette a pótkerék mellé szúrt lapátot, hogy megtisztítsa a nyiladékot.
– Valahogy csak bejutok az etetőhöz – gondolta, és szélesen ellapátolta a kocsi előtti havat.
Később ledobta a kabátját, és hunyorogva nézett a délelőtti napsütés szemkápráztató ragyogásába. A rét kopárra fújt foltjain stiglicek forogtak a száraz kórókon, s egy hatalmas mogyoróbokor hómentes oldalán cinegék keresgéltek valamit a fagyott ágakon.
A vadász kinyitotta az egyik zsákot, és olajos napraforgót hintett lapátjával a bokor tövébe.
– Szedegessetek csak! – intett a madárkáknak, aztán visszaült az autóba.
A terepjáró rövid erőlködés után áttörte a maradék hóakadályt, de bent az erdő sűrűjében már könnyedén megbirkózott az arasznyi hóval. Csak amikor kikanyarodott az erdei tisztásra, lassult meg a lendülete. Itt hajnalban akadály nélkül havazott, és a fehér takaró majd’ lábszárig ért.
Az erdei tisztáson zsindelytető alá rejtett, házformájú etető várta a téli ínségben meggyötört vadat. A tetőt vaskos faoszlopok tartották, és a zsindelyek rejtekén egy kis padlás őrizte a nyáron kaszált, illatos erdei szénát.
A földig érő, karvastagságú rudak közül szénacsomók kandikáltak ki, és a vályúba hulló száraz fűtörmelék, összekeveredett a nagyvadnak szánt makkal, kukoricával.
A vadőr hosszú percekig takarította a havat, majd lesöpörte a közeli fácánetető tetejéről is a hósapkát, hogy később ocsút lapátoljon alá a fácánoknak. Aztán megfordult.
A kis padlásról kipirult lányarc nézett rá. A hosszú szőke haj szénaszálakkal keveredett. A vadásznak elkerekedtek a szemei.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte, aztán eszébe jutott, hogy reggel valami eltűnt lányt kerestek. A részleteket nem ismerte, csak a boltnál ütötte meg a fülét az izgatott terefere.
A pletyka nem érdekelte. Már kora reggel a napját tervezte, hiszen ezzel a havazással annyi minden teendője adódott hirtelen. Kiásni az apróvad etetőket a hó alól, napraforgóval kevert ocsút hinteni ott, ahol elfogyott, szénát vinni a szarvasoknak, és a tönksózókba is új sótömböket akart kirakni.
Most meg itt ez a lány.
– Nem téged keresnek a faluban? – kérdezte.
– Miért keresnének, hiszen megvagyok – nézett rá Julcsa incselkedve, mert az eszébe sem jutott, hogy édesanyja már harmadjára siratja el reggel óta.
A vadász szorosan bekötötte a zsákok száját.
– Nekem most etetni kellene, de jobb, ha előbb hazafurikázlak.
– Nem olyan sürgős – mosolygott Julcsa –, szívesen segítek neked.
– Engem meg jó apád agyonver, hogy itt rejtegetlek a keresők elől.
Felnyújtotta a kezét, hogy a szénapadlásról lesegítse a lányt. A piros kabátról hatalmas csomókban hullott le a száraz fű, és a vadőr nevetni kezdett.
– Félnapi munkámat elvégeznéd, ha így végig sétálnál az erdőszélen. Csak időnként néhány marék kukoricát is el kellene szórnod a fácánoknak.
Julcsa vele nevetett. Aztán ujjaival átfésülte a haját, és megigazította a ruháját.
– Hogy kerültél ide?
A kipirult lányarc elfelhősödött. A tegnap estére gondolt, amikor megbántódott, s az éjszakára, amit a hóesésben egyedül az erdőn töltött. A reggel józanságában már csak gyerekes butaságnak tűnt az egész.
– Farsangozni voltam, de aztán valahogy idekeveredtem. A hóesés miatt meg nem tudtam hazamenni. Még szerencse, hogy a barátnőmnél akartam a bál után aludni, így volt nálam egy táskányi ruha.
– Nem féltél?
Julcsa csak legyintett, de a szemei vidámságtól csillogtak.
– Az őzikéktől? Nem esznek azok magányos bálozókat…
– És nem fáztál?
– Jó mélyen belebújtam a szénába. A szél zúgásában semmit sem hallottam, aztán elaludtam. Csak arra ébredtem, hogy valaki havat lapátol alattam. Ennyire fontosak neked a környék vadjai, hogy képes vagy ide utat törni miattuk?
A vadász megtörölte a homlokát. Hallgatott. Hogyan magyarázza el ennek a fruskának az erdő életét?
Beszéljen a kemény telet megelőző aszályos nyárról, amikor itatás mellett azért kellett a vadat etetni, hogy minél kevesebb kárt csináljon a vetésekben? Vagy arról meséljen, hogy mennyire fontos most a hóakadályoktól erdőbe zárt vad „kiszabadítása”?
A szarvas ugyan nem olyan válogatós, mint az őz, de télen mindegyik megeszi a fák rügyeit és a cserjék vékonyabb hajtásait. Az erdőbe húzódott őzek és szarvasok táplálékát szinte kizárólag a fásszárú növények teszik ki, és ezzel bizony érzékeny kárt okozhatnak az erdőtulajdonosoknak.
Ilyenkor az etetéssel meg lehet akadályozni a mélyen zsebbe nyúlós mező- és erdőgazdasági károkozásokat.
Erről beszéljen? Talán nem is értené. Pedig amúgy szép kislány. Nem félt éjszaka egyedül az erdőben, és az előbb nyalósót rakott ki a szarvasoknak.
A fiatal vadőr töprengve nézte a lányt.
– Jövő héten lesz nálunk a vadászbál. Szívesen elvinnélek magammal…
Julcsa egy pillanatra elkomorodott, ahogy eszébe jutottak a tegnap este megalázó pillanatai, de aztán felcsillantak a szemei. Lehet, hogy itt, ezen a kis tisztáson rendezett erdei tombolán, mégiscsak megütötte a főnyereményt?
– Menjek bálba egy ismeretlen vadásszal? – kérdezte, de már megint mosolygott.
A fiú kihúzta magát, és meghajolt.
– Gábor vagyok, és hivatásos. Eljössz?
Megjelent a Nimród Vadászújság 2023. februári számában.