Az uradalmi erdőkerülőház a felső faluvégen volt. Onnan az erdő széle már alig volt negyedórányira. Arra hegynek kellett menni, vízmosásos, szakadékos úton, amelyet az őszi sarak meg a téli hóolvadások járhatatlanná tettek.
Azon a néhány fahordó szekéren meg szánkán kívül, amelyek itt nagyritkán megfordultak, nem is járt erre más a kerülőn kívül, mert a fatolvajok titkos utakon lopództak az erdőbe. Az egyetlen orvvadász pedig, akiről a környéken tudtak, nem is Nántűn lakott, hanem beljebb, az elhagyott világban, Rákoson, és csak vendégszereplésre látogatott el hol ide, hol oda, ahol vadat sejtett.
A szegény nemes vadnak rajta kívül még csak a farkasok voltak az élő ellenségei. Akkoriban hírhedt volt Szatmárnak, Szilágyságnak ez az összeszögellése arról, hogy az erdőségeiben sok a „toportyánféreg”. Télen bemerészkedtek a bestiák a faluba is, kikaparták a disznóólak alját, úgy garázdálkodtak; a házi kuvaszokat megfojtották, elhurcolták, felfalták; a viskójában szorongó oláh gazda az ablakából nézte az udvarára merészkedő lomposokat, de nem mert kimenni, hogy elriassza őket.
Pados Péteren, az uradalmi kerülőn kívül, akinek puskája volt, mindenki félt tőlük. A jámbor falusiak keresztet vetettek, ha azt hallották, hogy a „lupuj” megint levágta ennek vagy annak a gazdának a borját, csikaját, kecskéjét. Csak Pados Péter nem félt. Sőt a krasznabélteki erdész úr parancsára még dögre is leste éjszakának évadján a kóborló fenevadakat, minthogy már két hajtóvadászat is sikertelen volt rájuk. Kevés volt a nagy erdőkhöz mérten a vadász, meg a hajtó is. Az óvatos farkas könnyen kicsúszottköztük.
Ez a Pados olyan negyvenes, tagbaszakadt, az erejéről híres, mindenre vállalkozó, semmitől meg nem riadó ember volt. Az első feleségével csendes békességben élt, mert az a jó asszony minden cselédi munkát elvégzett a ház körül, s Péter bátran járhatta tőle az erdőket. De amikor az asszony kidőlt mellőle, olyan keserűség vett erőt rajta nagy magányossága miatt, hogy a legsürgősebben megházasodott újra. Annyira sietett, hogy egy Pestről hazakerült világlátott perszónával akadt össze, aki a különben módos kérőt azzal a gondolattal látta szívesen, hogy jó élete lesz majd mellette. Pados, hogy kedvében járjon, tartott is a háznál attól fogva egy szolgalegényt, olyan tizennégy-tizenöt éves kamaszt, aki a tehenet meg a malacot etesse, fát vágjon, vizet hordjon, az udvart egyszer-máskor végigsepregesse; egyszóval: elvégezze a házi dolgok nehezét, amíg az asszony a falut járta, s hol itt pletykált, hol amott, úgy lopta a napot.
Farkasordíttató hideg volt, amikor Pados estefelé elindult hazulról a döghöz, hogy ott lesse az arra vetődő rablófajzatot. Báránybőrös bekecsét összegombolta magán; a puskáját, tarisznyáját a nyakába kanyarította; fejszének is beillő fokosát a hóna alá kapta; a süvegét a fülére húzta, végül rágyújtott, és akkor így szólt az asszonyhoz:
– Én most elmegyek farkast lesni; te pedig hazulról el ne mozdulj, mert még megtalál enni a farkas. Majd csak éjfél után jövök meg. Miskával rakass a búbosba, mert félig hótt ember leszek, úgy összefagyok odakint.
Az asszony nemhogy sajnálta volna; inkább nagyon mulatságosnak találta, hogy félig hótt ember lesz az urából. Kacagott. Olyan volt a kacagása, mint a gerlicéé. Pados hümmögött, és megcsóválta a fejét.
Azután elindult.
***
Ment a ropogós havon az erdő alá, ahová a „csalétket” – egy kimúlt kehes lovat – még reggel kitette volt. Kivitte szekerén, s a megfelelő helyen ráfordította a puszta hóra. A szekeret visszabillentette. A bokrok közt, ahol lesni készült, helyet csinált magának. Egy kéve szalmát tett a hóra, hogy arra ráülhessen. Azután majd jöhetnek a farkasok.
Mialatt a leshelye felé ballagott, ráért gondolkodni. A farkasok nem jönnek korán; megvárják az éjszakát, amely ugyan ilyenkor, télen, hamar kezdődik. Minthogy holdvilág lesz, világos lesz. Addig is világít már a hó. Meg lehet látni a farkast, ha a döghöz vetemedik.
Ment-mendegélt, és a gondolatai visszaszállottak haza, az új asszonyhoz. Vajon szót fogad-e? Otthon marad-e? Vagy bemegy a tanítóékhoz; talán a jegyzőékhez, akik szívesen hallgatták a meséit Pestről. Más nántűi egy sem volt, aki Pesten járt volna. Padosné pedig valamennyi színésznőtismerte volt – vagy csak füllentette, de megcáfolni senki sem tudta. A dolog magyarázata abban volt, hogy színpadi dámáknál cselédkedett. Tudhatott rólukegyet-mást. Kisasszonnyá nevelődött mellettük. Nem is volt olyan bizonyos, hogy végig megmarad itthon; most éppen, hogy férjhez ment, itt volt; itt is lesz, amíg meg nem unja.
Padosnak volt valami homályos sejtelme erről a bizonytalanságról, de alaposan kikérdezni az asszonyt, restellte. Hátha hazudnék neki? Annyit mégis megtett, hogy titokban megkérte a szomszédját, az asztalost – Kerezsinek hívták–, hogy amikor ő nincs otthon, tartsa szemmel a háza tájékát; figyelje meg, jön-e valaki az asszonyhoz és ki. Meg hogy az asszony hová jár, mikor kerül haza.
Azután az történt, hogy kétszer is ott találta Kerezsit az asszony mellett, amikor véletlenül vetődött haza. Az asztalos jóval fiatalabb ember volt, mint ő; elég formás ember is volt, nem olyan zömök, totyakos, nehézkes. Zavartan hebegett valamit, hogy azt mondja: mozgott a szék lába, azt reparálta meg. Igaz volt-e, azt a megigazított székláb nem árulta el.
Amikor az asztalos elment, mondta is Pados az asszonynak:
– Te, ez akar itt valamit.
– Mi a csudát akarna? – pattogott az asszony. –Jön, mert kend rákapatta, hogy énrám vigyázzon.
– Megmondta? Elmondta? – hüledezett bambán a kerülő.
– El hát. Mit gondol kend? Azt hiszi, mindenki olyan, mint kend?
– Én ugyan milyen ember vagyok? –csodálkozott az ember.
– Ravasz! – vágta ki a menyecske, és elfordult; úgy riszálta a derekát, dacosan.
Pados majdhogy a föld alá nem süllyedt. Érezte, hogy valamin rajtacsípték. Nem bírt védekezni. Alig várta, hogy másról kezdjen beszélni a nyelves asszony. Ő a világért sem folytatta volna.
Az asztalosnak csak annyit mondott:
– Hallja-e, szomszéd, elég volt; nem kell már figyelni az asszonyt. Hagyjon neki békét!
Ezt olyan nyomatékosan szuszogta ki magából, mint a fújó bika. Az asztalos megint hebegett, hogy ő nem is, hanem a segédjegyző szeret erre sétálni; különben őneki ahhoz sincsen köze. Mi köze neki akármihez is? Ugye bizony?
Most meg a segédjegyzőtől zúgott a kerülő feje. De amíg rajta nem kapja valamin, addig nem szólhat neki. Ezt megértette.
Halkan káromkodott magában az úton is, mert eszébe jutott a segédjegyző. Minden eszébe jutott. A régi jó csendes élete is az első feleségével, akihez ugyan a fene sem járt; még ő maga se nagyon. Azzal békessége volt. Ez a második pedig csupa nyugtalanítás. Fiatal is, szemrevaló is, takaros is; most is a pesti ruháiban jár, olyan, mint valami tekintetes asszony; aki találkozik vele, köszön neki; a segédjegyző is városi gyerek, szívesen szóba állogat a menyecskékkel.
***
Péter megérkezett leshelyéhez. A lótetem ott sötétlett a fehér havon, vagy negyvenlépésnyire tőle. Amikor a bokor megzörrent a bekecse súrlódásától, egy korán kiszemtelenkedő róka ugrott el a dög mellől. Arra most kár lett volna a lövés. Hadd menjen. Jöjjenek a farkasok...
A zsúpszalma párnásan kínálta magát a bokor alatt. Pados vigyázva tekintett körül; szétnézett, azután lassan leereszkedett a szalmára. Úgy ült le rá, félig törökösen, hogy ha kell, hamar felpattanhasson.
Várt és hallgatódzott.
A pipáját már kiszívta; itt újrarágyújtani nem volt szabad. A füst áruló. A farkas amúgy is nagyon óvatos, neszes. És gyáva!... Minden szokatlantól elriad. Nem igaz az, hogy a bátor emberre is veszedelmes. Csak hadd jöjjön! Itt puska is várja, koponyalékelő fokos is.
A hold már feljött. A hómező egyszerre tündéri világításban ragyogott. Az erdő pár száz lépésnyiről sötétlett. Borzasztóan hideg volt. A csalétek mégis éreztette a szagát, mert már oszlásnak indult, s a kerülő, amikor itt kitette, felvágta, megnyitotta. Pados alig bírta megállani, hogy mozdulatlan maradjon a helyén. Leste az erdőt, az alatta elterülő lankás pusztát, várta a farkasokat. Nézte az eget, amelyen annyi csillag még talán sohasem volt. Ha volt, sem ragyogott így. Mintha az ég is megfagyott volna, olyan dermedt volt minden; a levegő is, amikor a kóválygó szél elállott.
A kerülőnek úgy rémlett, mintha az erdő szélén sötét árnyak ácsorognának s erre figyelnének. Teljesen fedték a bokrok meg az a hósánc, amelyet még reggel épített a szalmás bokrok köré. Itt meg nem láthatják a bestiák, csak megérezhetik, mert a szaglásuk kitűnő. De a szél jó, tudniillik az erdő felől fuj; a farkast nem figyelmeztetheti, amikor a hazájából kilép, s a síkságra merészkedik...
Csend– halálos csend. A hómező messzire nyúlik a Kraszna völgye felé; kietlen világ ez most. Egyik negyedóra telik a másik után; nincs nesz, nincs mozgás, csak a néha-néha felnyögő szél rezdíti meg a bokrokat.
Pados egyet gondol. Óvatosan hajtja le a fejét a föld felé, két tenyeréből tölcsért csinál a szája elé, azután nagyot fohászkodik, és nyomban rá elkezd búgó, egyre erősödő, mély vonítással bőgni, mint a társait szólongató farkas. Amikor a vontatott ordítás elfogy a torkából, elhallgat.
Egyszer csak az erdő felől felel neki a másik, az igazi. Messziről harsan fel a minden hangok leghátborzongatóbbja, a farkasüvöltés. Ezt a kísérteties, hosszasan elnyújtott pokoli hangot nem lehet közönyösen hallgatni.
Pados még a száját is kitátja, úgy fülel.
Oldalvást is rákezdi egy szólista, s most már azok ketten hívják, bolondítják egymást. Kétszer-háromszor felelnek egymásnak, azután újra csend. Végleges csend. A tréfát megismételni nem szabad. A farkas a legkisebb gikszert is rögtön megérti, s akkor szökik a gyanús hang elől.
Pados vár, vár; a hold megvilágítja a nyílt pusztát; nincs azon élet, még a legkisebb mozgás sincs. A farkasok még nem tudják, hogy mi van itt a számukra... Vigyázat! Amott valami árnyék suhan át a havon... erre tart...sunyítva sompolyog– szimatolva emeli a fejét; kinyúlik– jön– megáll, majd újraindul...
A farkas!
Egy farkas. De jöhet utána több is.
Pados megelevenedik. Most már nem gondol haza; nem gondol az asszonyra, sem a segédjegyzőre. Csak a farkast lesi. Meg sem moccan, a szeme se rebben; csak néz, vár, és egy kicsit gyorsabban lélegzik.
A farkas óvatosan közeledik. A kerülő tapasztalt szeme már látja, hogy a beste fajzat észrevette a csalétket. A kíváncsisága felébredt. Tudni lehet, hogy most mi következik... A farkas körül fogja kémlelni a dögöt; egyenesen hozzámenni nem mer, előbb szoktatja magát a jó reménységhez. Meggyőződik, hogy nem fenyegeti-e veszedelem. Az ilyen mozdulatlan zsákmány gyanút keltőbb, mint ha élne az állat. A legelő, prüszkölő vagy a havas mezőn áthaladó lovat rögtön megtámadná. A holttetem nem sietteti, azzal ráér; és különben is, éppen ez a halotti csendű helyzet aggasztja, ez teszi a legnagyobb mértékben óvatossá. Ösztöne súgja neki, hogy nagyon vigyázzon, résen legyen...
A farkas fordul és félkörben kanyarodva kullog; a fejét csak akkor fordítja el a lóról egy pillanatra, amikor megáll, hogy körülnézzen. Magamagának sem hisz. Talán a társait várja. Hadd bizonyosodjanak meg azok a csalétek ártatlanságáról, mielőtt verekednének érte.
A havas mezőn most odaér a körben járó, kémszemlét tartó farkas, ahova a szél a ló felől a bokorban rejtőző ember szagát is hordja. Ennél rettegettebb, riasztóbb jelt nem ismer a vadállat. Az emberszagtól minden vad menekül. Csak a legmardosóbb éhség bírja rá a farkast, hogy embert támadjon meg. Hát még fegyveres embert, akivel a puskaszag is elkeveredik, ami specialitás az aggasztó „illatok” közt.
A farkas hirtelen megtorpan; a fejét felkapja, fülét lesunyítja, farkát a lába közé húzza; egy másodpercig a gyanús bokor felé mereszti foszforeszkáló szemét, azután megfordul, az erdő felé kanyarodik, elkezd arra ügetni, vissza-visszatekintve eközben.
Pados fél térdre emelkedve látja az egész manővert, és megérti, hogy fel van fedezve. Ez a farkas ma vissza nem jön ide. Jó messzire megáll, ráles egy darabig a bokorra; azután megint kanyarodik, vissza, abba az irányba, ahonnan jött. Ott a homályban végképpen eltűnik.
A kerülő morgó nyögést hallat. Elfojtott káromkodás van abban. Ez azt jelenti, hogy: vége! Ha másik farkas jönne, ma azzal is éppen csak így járna. Amíg a bestiák rá nem kapnak a dögre, addig nagyon óvatosak. Naprólnapra meg kell előbb bizonyosodni róla, hogy már kikezdték a csalétket, s akkor kell újra próbálkozni. De itt most megveszi az embert az Isten hidege! Brrr!
Pados reszket a fázástól; ezer farkasért sem maradna itt tovább. Különben is mozgatja valami, hogy ne várja meg az éjfélt. Ki tudja, mire érkezik, ha most váratlanul hazasiet!
Már megint az asszony jár az eszében, meg a segédjegyző... meg a szomszéd; meg az ördög, aki hogy elvigye valamennyit!
Felpattan, megrázza magát; a nyakát behúzza a suba gallérjába, a süveget jól a fejébe nyomja, azután olyan gyorslépésre fogja az igyekvését, hogy futásnak is beillik. Félannyi idő alatt otthon van, mint amennyi idő alatt kijött.
Közel érve a házához, lassúdik. A kerítéshez már lopódzva sunyit. Leskelődik. Betekint az udvarba; figyeli, nincs-e a házban valahol rejtett világosság. Nincs-e kutya vagy éppen farkas a kertben.
Csend és békesség mindenütt.
A kapuajtót a titkos zárral halkan kinyitja, hogy ne csikorogjon, majdújra beteszi, bereteszeli. A csekélyke neszre felvakkan a kuvasz az istállóban, ahol Miska úgy alszik, mint a bunda. Akár őt magát is ellophatnák. De a hű házőrző rögtön megismeri a gazdáját; lohogva-hehegve, farkát csóválva jön, és körülhízelgi a félig megfagyott embert.
Az csak lepisszegi, azután lábujjhegyelve lép fel a tornácra. A külön kulccsal halkan felnyitja a pitvarajtót, meg újra bezárja. Már csak az utolsó van hátra, a konyhától balra: az udvari szoba, ahol az asszony alszik.
A kerülő az ajtóban megáll és hallgatódzik.
– Bent van! Itthon van! Szuszog a lelkem, hogy horkolásnak is beillik. Akármelyik kölyökfarkas sem morogna különben a társára.
Vigyázva, óvatosan nyit be a gazda, hogy fel ne keltse az édesdeden alvó asszonyt.
A búboscsakúgy ontja a meleget.
Idebent valóságos nyár van. Még az is huncut, aki most farkast les odakint.
A jégcsapos ember leszedegeti a bajuszáról a jégkölöncöket; meg sem gyújtja a lámpást, csak a süvegét, ködmönét, csizmáját dobja le, azután ráveti magát a vackára.
Pár pillanat múlva két mérges farkas hörög-morog egymásra, úgy hallják saját horkolásukat.
(Megjelent az író Délibáb című kötetében)